misikeszi-blog

 

Bevezető „mese”

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy városi nevű, de falusi származású lelkész, akit a Bódva patak sodort le a hegyek közül. Volt neki egy szem, későn kelt baromfija – mert első házasságából való egy szem Ágikáját elveszítette egy kezdő orvos keze remegése miatt, aki nem tudta hibátlanul bevezetni az agykamra levegővel való feltöltését szolgáló injekciós tűt (hiszen akkoriban még nem létezett MRI). A falu tanácselnöke, aki az 56-os ünnepségek alatt nem vehette elő pisztolyát (akkor még csak párttitkárként), hogy üdvlövéseket adjon <bár talán épp ezért nem kötötték fel a villanyoszlopra>, mert megakadályozta ebben, úgy gondolta, hogy itt az idő viszonozni a szívességet. És a gyászévben minden nap szép muzsikaszó és magyar nóta vígasztalta a gyászoló lelkészcsaládot a parókia mellett álló lármafáról (köztéri hangszóró). Az volt csak a furcsa, hogy még évtized múlva is bűrkabátos emberek faggatták a falusiakat, hogy elmondta-e a lelkész, hogyan halt meg az ő Ágikája – merthogy a doktor úr is pártvonalon futott fölfelé.

Ebből a városi nevű falusi gyerekből úgy lett lelkész, hogy a Sárospataki Kollégium befogadta szolgadiáknak. Édesanyjának nem lett volna miből taníttatnia – mert otthon is hol azt kellett mondja gyermekeinek: Most sok kenyeret egyetek és kevés tejet igyatok; hol meg azt: most sok tejet igyatok, de kevés kenyeret egyetek mellé.

Így tanulta meg a gazdag emberek csemetéi mellett nevelkedve, hogyan kell látni az Istent – és hogyan kell látni az embert. Persze ebben mind Isten, mind az emberek segítették a maguk módján. Mert amikor a sok koplalás után épp a szószéken állva kapott gyomorátfúródást – a penicillin előtti korszakban a nagytekintélyű sebészprofesszor csak azt mondhatta a szakma szabályai szerint: kössétek a cédulát a lábára, és tegyétek le a hullaházba.

A segédorvos pedig, aki észrevette, hogy csuklik a halott(!) titokban vitette föl a műtőbe, bontotta föl és takarította ki a bélsárral elöntött hasüreget – nehogy megsértse professzorát. S utána nyugodtan mondhatta: Én megtettem, amit megtehettem – most már Isten tegye meg a magáét – mert utána ez az ember még 75 éves koráig élt.

S így láthatta meg az embert abban a nagytekintélyű pataki theologiai professzorban is, aki aztán világhírnevet szerzett, s most bronzba öntve őrködik a Kollégium szellemiségén. Abban kellett meglátnia, hogy rajta, a halálból visszatért, csontra fogyott diákon csak nevetni tudott a professzor úr, hogy ugyan hogy’ néz már ki…de azok a teológustársak, akik hallottak és tudtak minderről, nevetés helyett térdre hullva imádkoztak – már akkor, amikor a dögcédulát kötötték az öregujjára. Belőlük nem lett szobor – de imádkozni tudó szívük szolgálatán át sokkalta több ember jutott el az élő Jézus Krisztusnak saját Megváltójaként való megismerésére és elfogadására, mint ahányat ide vezethetett a bronzba öntött világhír.

Több mint két évtizedet szolgált egy olyan gyülekezetben, ahol…kiprédikálta a templomból a gyülekezetet! (No nem azért, mert úgy, vagy olyan rosszul beszélt – csak hát a falu lelkületét így tudta jellemezni: „Ha lehetne, ma is fehér lovat áldoznának a hadúrnak.” S maguktól koptak ki abból a templomból, ahol az a Jézus Krisztus prédikáltatott, aki őket oly kevéssé érdekelte.)

Hosszú éveket szolgálhatott még aztán a szomszéd(!) faluban, ahol az egy hegynyi közelség ellenére fényévnyi volt a távolság – ami a lelket illeti. De onnan sem búcsúzhatott békességben, mert emberileg el volt ugyan tervezve, hogy mely év őszén megy nyugdíjba, lelkészi és helybeli szolgálatának közös évfordulóját megünnepelve – de egy frissen végzett, törekvő fiatal, bányász édesapja a fejtőcsákánnyal zörgetett be az akkori püspökhöz, és kifejtette neki, hogy fiának miért és hova kell minél hamarabb parókiára kerülnie. Így aztán ünneplés és búcsú helyett szépen kituszkolták a hátsó ajtón át. Nem is bírta soká, azon év első ádventi vasárnapján betelt számára az ádvent, és találkozhatott az Eljövendővel, Aki elé 75 éven át mindig készült.

S ha valaki úgy gondolja, hogy „nem mese ez, gyerekek” – csak azt mondhatom neki: mesévé oldja ezt az emlékezés. Mert ami nem mese, abból csak gyűlölni és haragot tartani tanulunk – de a mese a szíveket simogatja és szeretni tanít. Legyen és maradjon hát mese ez a történet is – mindaddig, míg az üvegtenger partján állva meg nem láthatjuk, hogy Isten szerint mi a mese és mi a valóság.

* * * * * * * * * * *

Második mese ((mert ha másnak szabad átírni, akkor lehet nekem is---;-))

A tücsök és a hangya
La Fontaine és a valóság után szabadon

Egy nagy világ kellős közepén éldegéltek a hangyák. Fehérek, vörösek, barnák és feketék, kicsik és nagyok - de nem vegyesen. Mert nemcsak egymás szagát nem bírták el, hanem az erősebbek rendszeresen elrabolták a gyengébbek bábjait, s dolgozókat neveltek maguknak belőlük. Mert a nagy rágóval megáldottakat (akik emiatt nem tudtak enni) etetni kellett a kissebeknek - hogy cserébe védelmet és zsákmányt kapjanak tőlük. Mert egyik fajuk a föld alatt élt - és belevakult, másik fajuk meg fára mászott és leveleket hordott a földre. Rablóhangyák, tűzhangyák - mindenféle hangyák éltek ott, hangyaszorgalmúak és a hangyaút szélén csáprágójukat lustán lóbálók egyaránt.
Olykor azonban zavar támad a hangyák egymás rablásai, egymás elleni háborúi, egymást félrevezető módon lerakott szagösvényei miatt amúgy sem egyszerű világban. Mert itt-ott feltűnik egy-egy tücsök. Egy-egy tücsök, aki talán jóval többet dolgozik a hangyaheréknél, vagy katonáknál - de mégis kilóg a hangyák világából. Először is: nem hangyás! Nem idegeskedik, nem rohangál, nem keresi a szagot, hogy együtt rohanhasson a többiekkel együtt (akár dolgozni, akár fosztogatni, akár háborúzni).
Aztán nem szégyelli magát! Nem szégyelli élvezni a ragyogó napfényt - amiről a vak hangyák teljes meggyőződéssel állítják, hogy nincs is - s a hangyatársadalom tolerálja az ő felfogásukat (hiszen sokkal inkább közülük valók, mint a tücskök!) Nem szégyelli élvezni a munkát - ami pedig minden igazi hangya számára igazán keserves kötelesség! - és nem szégyelli munka után élvezni a pihenést - amit egy rendes hangya meg sem engedhet magának!
És mire képesek ezek a zavaró tücskök! Nem kevesebbet állítanak, mint azt, hogy ők ismerik az örök élet titkát - pedig minden rendes hangya tudja, hogy évente eljön a tél, amit mindig csak néhány öreg hangya élhet túl, hogy megnyíljon az út a fiatalok előtt. Ezek itt meg örök életről hablatyolnak - de hiszen akkor a végén egyedül velük lesz tele ez a gyönyörű, keserves hangyavilág?!
De mindezt semmi ahhoz a pofátlansághoz képest, hogy azt mondják: ők jobban tudják a dolgokat. Hát már hogyan tudhatnák jobban, amikor egy igaz hangyának már az ükapja is igaz hangya volt, s ő is itt túrta a földet, vágta a falevelet, vagy rabolta és nyakazta a fajtársait. Ezek meg csak úgy jönnek a semmiből - s csak a suttogó rémhírterjesztés legsötétebb zugaiban merül föl az a hihetetlen ötlet, hogy ezek is hangyákból lettek!
A tisztes hangyavilág nehezen is viseli ezeket a pimasz tücsköket. (Bár azt mondják, hogy ők nem akarnak pimaszkodni - s tényleg igyekeznek együtt maradni, nem járnak a rendes hangyák nyakára, vagy összejöveteleire; - de mennyire bosszantó látni valakit, aki pont ellenkező irányba megy, mint amerre mi megyünk.)
A hangyavilág még nem jutott el odáig, hogy kimondja: a tücsökség törvénytelen és hangyaellenes. (Néhány dologban igencsak megbízhatóak, s rosszul járna a hangyavilág, ha halomra ölné őket: a húsuk jó lenne még pár napig - de aztán hiányozna a tücskölésük: hogy a beteg hangyát nem szabdalják táppá, hanem gyógyítgatják - hogy a fáradt hangyát nem küldik a pokolba, hanem segítenek neki, hogy az álmos hangyát nem rúgják ki a sorból, hanem altatót húznak a fülébe…)
De a tücsökség zavaró - s a hangyaiskolákban tilos azt tanítani, amiről ezek ciripelnek. A hangyahivatalok és törvényszékek ne viseljenek tücsköktől származó jelképeket - s a társadalmat is mihamarabb meg kell szabadítani a tücsköléstől. Hiszen azt állítják, hogy nem lenne szabad a másik hangyát kirabolni, szétszedni és felfalni, vagy rabszolgává tenni. De akkor mivé lesz a hangyatársadalom, ha a jól ismert megélhetési forrásokat, a működő rendszert feladják egy ilyen tücsökség miatt.
Ezért a hangyavilág nemcsak §-okkal, hanem csendes és hangos utálattal is viseltetik a pimasz tücskök iránt. Ha nekik szabadság kell - mert azt mondják, hogy ők Valakinek a „fiai” és ez szabadsággal jár - akkor vegyék ki a Valakitől a szabadságukat, de a hangyagyárban addig dolgozzanak 4 műszakban a szalag mellett, amíg fel nem buknak - mert ezzel egy-egy rendes hangyát kímélnek meg. S nem csupán az iskolai és munkahelyi viselkedésüket szabályozzák és fogják szoros kordába - hanem a hétköznapokban az igaz hangya-családok viselkedése is. Aki nem megy velük együtt a hangyakocsmába - az nem is számít. Aki nem úgy és nem azért utálja a másik hangyát, amiért ők utálják - az maga is ellenség, és megérdemli, hogy annál is rosszabb sorsa jusson!
Csak egy baj van! Nem akarnak elfogyni ezek a tücskök! Mintha valaki valahonnan segítené őket! Csak nincsenek amerikai rokonaik?!

Nyájas olvasóm: mint minden mesének, ennek is több lehetséges olvasata és tanulsága van - én egyiket sem szeretném rendes hangya módjára a szádba rágni!

* * * * * * * * * * * *

Mese a kövekről, az emberekről és…

(és hogy modern legyen, három alternatív befejezéssel…)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy hegy. Ez a hegy úgy rázta a bundájából a köveket, mint vizes pulikutya a pocsolyavíz cseppjeit, ha belehempergett, vagy beléesett. Látták ezt az emberek, és azt mondták: egy a hegy még annyira se rázza meg a köveit, mint a pulink az esőcseppeket. Használjuk hát ki, hogy nem kell ezeket a köveket kemény és fáradtságos munkával kifejteni a hegyből, sem nagy kockázattal kirobbantani. Hanem felszedjük, összerakjuk, s felépítkezünk belőle.

Ahogy mondtak, úgy is tettek, s csakhamar takaros kis falu kerekedett az öreg hegy lába elé, minden ház és minden kőkerítés falában a hegy görgette kövekkel.

Így történt hát, hogy ebben a faluban egymás mellé került két szomszéd. Egyikőjük, Gazdagszomszéd, élete korábbi szakaszában eleget (dolgozott ?) szerzett már ahhoz, hogy itt ne kelljen két kezét piszkolnia, és derekát fárasztania a kövek görgetésével, emelgetésével, beépítésével. Volt már elég pénze ahhoz, hogy diktáljon másoknak, s amit kimond, az valóra is váljon – szinte úgy, ahogyan a Genezis 1 beszél erről – nem csoda hát, ha lassacskán kis istennek kezdte hinni magát!

Szegényszomszéd pedig különös embernek bizonyult. Félkész házikóban lakott – mert amikor otthon volt, szorgalmas volt bizonnyal – de csak keveset volt otthon. Járta a világot, s senki nem tudta, merre csavarog, s mit csinál olyankor. Így aztán gazos, dudvás maradt háza melletti kertecskéje is – pedig egy gyönyörű, csillámló hegyi patakocska vize csobogott rajta keresztül. Ám csak égig érő gizgazok mögül tudta olykor halványan megcsillantani a napocska áldott sugarát.

Gazdagszomszédot pediglen elől kapta a sárga irigység – jobban meggyötörve őt, mint a három napos hideglelés – amikor egyik sétája során személyesen győződhetett meg arról, hogy csúffá tette őt a hegy, mert nem az ő drága pénzen vett és drága pénzen fenntartott csoda-kertjébe csobogtatja be szépséges patakját, hanem a furcsa szomszéd dudvái közé. Miközben ezen álmélkodott, hüledezett, s sárgult szépen, mint az aranyló búzakalász az aratás előtt – nagy elmélázásában meg sem látta a lába elé gördülő követ, s belébotlott. De most nem kezdett el szentségelni – mert egy gondolat szöget ütött a fejébe’, s ezt a gondolatot tett követte azonnal.

Pénzforgatásban edzett kezeivel lehajolt a nehéz kőért, nagy nyögések közepette fölemelte, rogyadozó léptekkel elcipelte, s kitörő irigységének teljes erejével Szegényszomszéd kertjének végébe dobta. Egyenesen a csörgedező patakocska medrének kellős közepébe.

Hogy mit gondolt erről a hegy és a víz, azt abból sejthetjük csupán, hogy a patakocska beleütközvén a kőbe, megvonta vállacskáit, nemtörődöm módon kanyarodott egyet, s mintha mi sem történt volna, csörgedezett tovább korábbi medrében.

Gazdagszomszéd látva, hogy fáradtsága és töredelme hiába esett, majdnem színt váltott – de hát már éppen elég sárga volt így is. Bár szeretett volna berohanni a községi elöljárósághoz, hogy tegyenek igazságot közte és Szegényszomszéd között, mert az mégsem járja, hogy ne az ő drága kertjét locsolgassa a hegy leve – s tegyenek igazságot közte, meg a kő között, amelyért hiába fáradt, mégsem volt hajlandó elterelni a patakocskát; ám mégis visszatartotta őt ettől az a halovány sejtelem, hogy ha ő ezzel előáll, akkor majd esetleg gyöngén bolondnak nézik őtet.

Törvénykezés helyett így inkább maga vette kezébe a köveket, sorba, egymás után – úgy, ahogy a hegy újra meg újra eléje görgette azokat. S mert a hegynek volt annyi esze, mint egynémely súlyemelő edzőnek, s okos következetességgel, lépésenként emelve a kövek súlyát, ezért Gazdagszomszéd elpetyhüdt karizmai újra visszanyerték egykori erejüket – mint amikor még csak kezdett „pénzt csinálni”, s puszta kézzel is le bírta húzni a sajtót.

De hát minden erőfeszítésének csak egyetlen dolog lett az eredménye:

A hegyi patakocska a kövek közt kanyarogva megtisztította Szegényszomszéd egész kertjét – s ezer ágra szakadva, kis tavacskákba gyűlve, s kis csobogókon átbukva, olyan vadregényes tájjá varázsolta a szegényes kertecskét, hogy végül messzi idegenből jövő, sosem látott emberek is órák hosszat támasztották Szegényszomszéd dűlőfélben lévő alacsony léckerítését.

- Mondanom se’ kell, ez volt aztán az, amitől Gazdagszomszédnál végképp kiborult a bili!

Alternatívák:

a./ Gazdagszomszéd látva és meggyőződve munkájának és drága irigységének teljes kudarcáról, annyira felhúzta magát ezen, hogy infarktus és stroke (laposguta és szélütés egyszerre érte utol, hazamenvén meghala (belehalván saját irigységébe).

((De ugye ilyen csak a mesében van?!))

b./ Gazdagszomszéd látva és meggyőződve munkájának és drága irigységének teljes kudarcáról, annyira felhúzta magát ezen, hogy kőhordásban keményedett karjának izmait megfeszítve lesbe állt. S amikor Szegényszomszéd előjött, ő is kijött és nekiesett, s valósággal földbe döngölte Szegényszomszédot.

c./ Gazdagszomszéd látva és meggyőződve munkájának és drága irigységének teljes kudarcáról, annyira felhúzta magát ezen, hogy ott esett ki az utolsó kő a kezéből ama nevezetes léckerítés tövébe, ahol nézni szokták, mivé lett Szegényszomszéd gazos kertjéből...  Egyesen Szegényszomszéd lábához gurulván, aki – messzi útról, s elfáradva éppen hazatérőben volt – hálás szívvel sóhajta fel, s menten leült a kőre. Aztán kezét nyújtotta a földön elnyúlt Gazdagszomszédnak, s hellyel kínálta maga mellett – aki a megdöbbenéstől még kevesebb levegőt kapott ekkor, mint amennyire a fáradtság és az ideg’ szorította el a torkát; így hát ellenkezés helyett engedte magát felhúzni, s megült csöndben.

Szegényszomszéd pedig elmondta a következőket:

Isten előtt megszégyenülve, de kegyelmének rajtam esett csodáján örvendezve mondom el neked, Testvéremnek a kövek hurcolásában – hogy egykor én is így dobáltam mások kertjére és életére a köveket – s most az Isten így „dobja vissza” nekem.

Egykor én is arra szenteltem az életem, hogy másokat „megkövezzek” – akár irigységből, akár butaságból, de leginkább mélységes hitetlenségből: Isten megérteni képtelen szívem önző indulatai miatt. S áldott legyen az Ő neve – most így fizet meg érte: az általam másokra dobált kövek saját kertembe hulltanak – s sem engem agyon nem vertenek, sem más kárt nem tevének – de áldás jelévé és csodává vált mindegyik egyenként, s így, összességében még inkább.

S most téged, Testvéremet használt fel az Isten arra, hogy e köveket idehozd – s talán engem használhat fel arra, hogy néked ezt elmondván, Te is megérthesd és megszívlelhesd: nem egymás megkövezését bízta ránk az Isten.

Inkább jer velem – imádságban – az ÚR elé, s tegyük le a szívünkben hordozott köveket a golgotai keresztnél, Annak lábai elé, aki nem csupán követ és súlyt, de keresztet, halált és kárhoztatást is vállalt értünk! Hogy életünk csúf kövei az Ő kegyelmes keze által megérintve így válhassanak „drágakövekké” – mint az én kertembe dobált kövek – s mindenki láthassa ezt, és Isten dicsérve érte, ráébredjen, hogy saját életét és saját köveit is így bízhatja Istenre, Aki belőle is új kertet, új életet formál, s számára is elkészítette ezt a megváltást: Jézus Krisztusban!

 

 

Zsolt. 64.  A karmesternek: Dávid zsoltára.

Hallgasd meg, Istenem, panaszkodó szavamat! Óvd meg életemet, mert ellenség rettent! Védj meg a gonoszok ármánykodásától, a gonosztevők dühöngésétől! Élesítik nyelvüket, mint a kardot, sértő szavaikkal célba vesznek, mint nyilakkal. Rejtekhelyről lövöldöznek a feddhetetlenre, hirtelen lőnek rá, nem félnek. Eltökélték magukat a gonosztettre, megbeszélik, hogy titokban tőrt vetnek. Gondolják: Ki látja őket? [Zsolt 94,7]  Álnokságot terveznek, titokban tartják tervüket. Mert kifürkészhetetlen az ember belseje és szíve. De Isten kilövi rájuk nyilát hirtelen, és megsebesülnek. Saját nyelvük buktatja el őket, aki csak látja, fejét csóválja. Félelem fog el minden embert, és hirdetik Isten tetteit, megértik cselekedeteit. Örülni fog az ÚRban az igaz, mert nála talált oltalmat, dicséretet mondanak a tiszta szívűek.

(mint lekció - és textusnak:)

2Kor. 7,12. "Ha tehát írtam is nektek, nem a sértő miatt, és nem is a sértett érdekében írtam, hanem azért, hogy nyilvánvalóvá legyen buzgóságotok, amely az Isten színe előtt van bennetek irántunk"

KT! A jó fene egyen meg Titeket az ÚRban! Annyi ember mondta már nekem, hogy nem akarlak megsérteni de... (még diáklány is, annak szabadkozó bejelentéséül, hogy felhagy a templomi kántorizálással...) - hogy az már szinte fáj!

Mi a nehéz nyavalyától vagytok Ti ennyire betojva?! Tán azt hiszitek, ha megsértenétek, kiderülne, hogy nemcsak viccből mondtam: "Aki engem megpróbál megsérteni, annál legalább lángszóró legyen vagy Kalasnyikov, vagy még inkább nukleáris töltet, mert kisbalta meg jégcsákány szóba se jöhet!"?!

Nemde attól tartotok, hogy kiderülne: nem engem, hanem ÖNMAGATOKAT sértitek meg csupán?!!

Mert a hülyeség, a susárlás, a bunkóság, az érzékenységnek álcázott önzés - meg minden, amit csak produkálni tudtok, nem engem sért (Ézs. 50,7 De az én Uram, az ÚR, megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban. Olyanná tettem arcomat, mint a kovakő, mert tudom, hogy nem vallok szégyent. [Jer 1,18;  Ez 3,8-9] Ézs. 50,8 Közel van, aki igazságot ad nekem, ki mer perbe szállni velem?! Álljunk elő együtt! Ki az én vádlóm? Lépjen ide! [Róm 8,1. 33] Ézs. 50,9 Íme, az én Uram, az ÚR, megsegít engem, ki mer bűnösnek mondani? Mindnyájan szétmállanak, mint a ruha, moly rágja meg őket. [Ézs 51,8]) - hanem a magatok torkára teszitek vele a kést.

Ideje volna már ráébredni, kedves bugyuta és elvakult Testvéreim, hogy nem velem van bajotok. Hanem saját magatokkal: mert Ti nem akartok (nem vagytok képesek?) hinni az Istennek és megbízni az Ő Igéjében - meg valahogy nem is kívánkoztok az Iránta való engedelmességre - mert az nagyon macerás: bűnbánattal, önvizsgálással, megalázkodással és más egyéb csúnya és kényelmetlen, divatjamúlt és sehány forint hasznot sem hozó, fölösleges dologgal jár! És ideje volna már arra is rádöbbennetek, hogy nem a lelkész ellen harcoltok Ti. Még akkor sem, amikor arról beszéltek, hogy ha ilyeneket mer mondani a pap, akkor beledurrant a 0-ás lisztbe, s ez bizony nem a szószékre való, illetlen és méltatlan dolog...

Eszébe vette már bármelyikőtök is, hogy amikor az Ige ilyet mond:

Ésa. 3,18 „Megkopaszítja az Úr Sion leányainak fejtetőjét, és az ő szemérmöket megmezteleníti. „- akkor a kopaszra borotvált punci nem a Playboy magazin címlapján fog majd vigyorogni, hanem olyan szégyennek és büntetésnek a képét hirdeti a próféta a Szentlélek által, ami meghaladja a hétköznapi (és akár perverz) fantáziát is?!

Mert a hétköznapi és perverz fantáziák meg sem közelítik azt a valóságot, amely ott lapul mindannyiunk szíve mélyére rejtve! Az enyémben éppúgy ott van, mint a Tiétekben - magamat sem vonhatom ki az Ige igaz ítélete alól:

1Móz. 6,5 Amikor látta az ÚR, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és hogy az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz

Mt. 15,19 Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások és az istenkáromlások. [1Móz 6,5;  Róm 7,18] Mt. 15,20 Ezek teszik tisztátalanná az embert. De az, hogy mosdatlan kézzel eszik, nem teszi tisztátalanná az embert.”

Ef. 4,22 Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott; [Kol 3,9] Ef. 4,23 újuljatok meg lelketekben és elmétekben,

Ef. 4,24 öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett. [Kol 3,10]

S ahogyan az Efézusi levél sorai mutatják - ebben az ítéletben nem az ítélet maga a lényeg (az, hogy mennyire haragszik Isten, amikor látja, hogy mekkora hülyét csinálunk magunkból - s ehhez ráadásul még Igéjét is felhasználjuk, sőt az Ő szent Nevét is belerángatjuk nem is egyszer!) - hanem az a LÉNYEG:

Vessétek le a régi élet szerint való óembert...

-vagyis a lényeg maga ISTEN. Az, hogy Ő meg tud újítani lelkünkben és elménkben - de Ti nem akartok megújulni, mert jól érzitek magatokat abban a régi bőrben, amiről nem lehet elmondani, mint kis termetű és sovány Fifi barátunknak a nagydarab, kövér Gazdiról, hogy én nem jól érezném magam a Gazdi bőrében...mert túl nagy lenne rám.

Majd ha az ítélet tüzében ránk sül ez a bőr, s úgy kezd el szorítani, ahogy a régiek kínozták vallatáskor a foglyot, hogy nyers bőrbe tekerték, és tűz mellé fektették, s a nyer bőr a hő hatására olyan erővel húzódott össze, hogy csak úgy frecsegett alóla a vér és csikorogva ropogtak a csontok(!) - akkor már késő lesz megéretni, hogy ezt a bőrt nem azért akarta lehúzni rólunk az ÚR, hogy meztelenné váljunk előtte (Zsid. 4,13 És nincsen oly teremtmény, a mely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt...) - hanem ettől akart volna megóvni bennünket - ha hagytuk volna Neki!

Zsid. 6,9 "Felőletek azonban szeretteim, jobbat gondolunk, ami üdvösséggel jár, még ha így beszélünk is."

És ez a "jobb" nem  más - mint maga Isten. Akit ki sem kerülhettek, még ha szeretnétek is kikerülni, és kihagyni őt az életetekből - mert nem véletlenül nyilatkozik így Pál apostol:

ApCsel. 17,26 Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, ApCsel. 17,27 hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; [Zsolt 145,18;  Ézs 55,6] ApCsel. 17,28 mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ahogy a ti költőitek közül is mondták némelyek: Bizony, az ő nemzetsége vagyunk.

Számunkra tehát kikerülhetetlen és elkerülhetetlen az Isten - hiszen Ő a jelenlévő/jelenvaló ÚR - ezért mutatkozott be talányos "Ehje Aser Ehje" ön-megjelölésével, ami nagyjából ugyanezt fejezi ki.

S ha ti ezt a jobbat nem akarjátok fürge gyík módjára kikerülni, amelyik minden áron kisiklani próbál az utána nyúló kézből, s akár farkát is letöri nagy igyekezetében, hogy őt magát meg ne fogják - hát Ti engedjétek megfogatni, megérinttetni magatokat Isten hatalmas és kegyelmes, könnyeket és bűnöket letörlő keze által - s akkor nem kell attól sem félnetek, hogy netán megsértenétek engem - mert akkor és csak akkor fogunk együtt és egyenesen az ÚR felé tartani, hogy kiderüljön: "Félelem fog el minden embert, és hirdetik Isten tetteit, megértik cselekedeteit. Örülni fog az ÚRban az igaz, mert nála talált oltalmat, dicséretet mondanak a tiszta szívűek."

- Ámen!

 

 Cselekedni a jót magáért a Jóért...

 Ember-sorsunk egyik legszebb, legszentebb – és talán cserébe(?!) a l e g n e h e z e b b ! - leckéje: megtanulni a jót magáért a Jóért cselekedni.

Sírva áll egy zsidó nő a szentéletű Lőw Sámuel rabbi elé:

- Megvert engem az Isten, rabbi, folyton csak lányaim születnek, és én annyira szeretnék egy kisfiút.

- Vigasztalódj, lányom - mondja szánakozóan a rabbi -, megígérem, hogy jövőre fiút ad neked az Úr!                            

Még aznap éjjel megjelenik az Úr angyala a rabbinál:   "Sámuel, Sámuel! Megszegted a törvényt, olyasmibe avatkoztál, ami csak az Úr dolga. Az Úr teljesíti az ígéretedet, a zsidó nőnek lesz fia, de te büntetésből nem kerülhetsz be a Paradicsomba !" Másnap reggel az angyal meglepetten látja. hogy a rabbi örömlakomához készülődik.

- Miért csodálkozol? - kérdi mosolyogva szentéletű Lőw. - Miért ne lakomázhatnék? Eddig a jót mindig a Paradicsomért cselekedtem. Most már csinálhatom a jót magáért a jóért . . .

Isten kegyelmes keze bíbor-bársonyba is tudja bugyolálni – mégis meg kell(!) hogy törje a „kemény diót”!

- vesd össze: Ezékiel 11,19. „Egy szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük, eltávolítom testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik...”

Nem képes mindenki olyan mosolyogva fogadni a szív-cserét (én legalábbis nem, sajnos...), mint a szent életű Lőw rabbi. De talán nem vagyok ezzel egészen egyedül. - Legalábbis úgy sejtem, hogy a keleti vallások és misztikák egyik (számukra legfőképp) igen-igen lényeges, központi gondolata: a „nirvána elérése” - akár annak buddhista, akár taoista(?!!), akár zen-típusú felfogását vegyem is tekintetbe – bármely megnyilvánulási formájában ugyanarra a gondolati magra utal: szabadulás a célhoz-vágyhoz kötött cselekvéstől, az emberi élet és sors „megkötözöttségéből”.

Természetesen tudom, hogy ez nem csupán „náluk” jelenik meg és nyer ilyen nagy hangsúlyt. A keresztény/keresztyén misztikának, az aszkézis megannyi formájának, s az ezeket középpontba helyező csoportoknak is „vezérgondolata” ez.

Sőt:  „Természetesen az az erényes élet, mely jótettek sorozatából áll. Minél több jótettet követ el valaki, vagy legalábbis minél inkább törekszik rá, annál erényesebb életet él. Mindazonáltal, bár az erényesség kritériuma az hogy valaki mennyire szolgálja élete során a Legfőbb Jót, s ez olybá tűnik mintha az erényesség célját a transzcendensbe extrapolálná, mégis más ez mint a hagyományos vallások erényessége: s ez abból ered, hogy máris a Pokolban vagyunk. Tehát, bennünket nem kötelez egy isten parancsa arra hogy erényesek legyünk, s ha nem leszünk azok, azért nem kapunk túlvilági büntetést. Adott a cél, ami felé törekedhetünk, adottak nagyjából a módszerek is, hisz mindenki tudja, miként lehet jó. De erre senki nincs kényszerítve! Végeredményben ugyanis bármit tehetünk, akár a legnagyobb gonoszságokat is egy életen át: emiatt nem kárhozhatunk el, mert nincs túlvilág, nem kerülünk emiatt a Pokolba, hiszen javában ott vagyunk máris! Ugyanakkor az erényes életnek sincs túlvilági jutalma, legfeljebb egy nagyon sovány remény: hogy felébredése után Sátán talán emlékezni fog ránk és tetteinkre, ha azok erre méltóak lesznek. Erre, ismerjük el, igen csekély az esély! Tehát, az erényes élet egyetlen igazi jutalma maga a tudat, hogy mi, mert eré­nyesen élünk, mi jók vagyunk! Az ember ezáltal különbnek tarthatja magát másoknál, akik nem jók, s ez az elitista érzés az egyetlen jutalom. Az erényes ember tehát magáért az jóért erényes, de valójában más ember aki valami deista vallás híve, az nem is erényes igazán, aki ugyanis más vallás miatt jó, az valóban lehet jó, de nem erényes: mert ő nem a jótett öröméért jó, hanem nála ez egyfajta csereüzlet: jó most e világban azért, hogy utána vele is jók legyenek a túlvilágon, méghozzá kamatostul! Vagy épp a büntetéstől való félelem miatt jó. De ez nem erény, ez vagy kapitalista csereüzlet, vagy a túlvilági diktatúra iránti félelem kiváltotta gyáva meghunyászkodás. Egyedül Poliverzum valóságának felismerése képes igazán erényes lényeket nevelni az értelmes organizmusokból. Lehet hogy így kevesebben lesznek erényesek, de ők valóban azok lesznek, önmaguk késztetéseitől indíttatva, az erényeket tehát nem képmutatásból gyakorolják. Ez a Pokol etikája! „

(Ezt pedig http://poliverzum.info/doku.php?id=poliverzum -ból másoltam ki, tehát „echte” XXI. sz-i elképzelés (alig titkoltan az imént is említett nem-ker. gyökérzetre épített játék-filozófia/!/ részlete)

Hadd jegyezzem meg ezzel kapcsolatban a következőket:

Eklatáns példáját látom a fenti szövegben annak a nem pusztán ateista(! hanem Istent egyenesen problémaként, sőt „ellenségként” kezelő <ilyen módon a bibliai kijelentés fényében szemlélve: saját gyökérzetéről ordítva árulkodó> ) hanem alapvetően rosszabb alapállásnak – amelynek egyik hangsúlyos állítása: JÓ – NEM=(!) isten (nem is lehet egyenlő, mivel JÓ létezik, isten pedig nem létezik/tagadjuk Őt...)

Saját logikájának hibáját nem képes felismerni a leírás szerzője:

...a tudat, hogy mi, mert erényesen élünk, mi jók vagyunk... ez az elitista érzés az egyetlen jutalom... mert ő nem a jótett öröméért jó... - vagyis a legegyszerűbb HEDONISTA alapstruktúra bukik felszínre: az a jó, ami NEKEM ÖRÖMET OKOZ.

Megkockáztatom a következők – bizonyítás nélküli – hozzátevését is:

Aki a JÓ alapját törli ki – az a JÓ-t végletesen relativizálja: mivel megszűnt az alapja, innen kezdve csak az lehet jó, ami NEKEM jó – és ez végül is ott ér célba, hogy az objektív/tőlem független jó kiküszöbölésével, s helyébe eme totálisan szubjektív „tényező” beállításával sem többet, sem kevesebbet nem fogok (és nem tudok) állítani, mint hogy az a jó, ami (számomra!) ÉLVEZET.

És ebből aztán tényleg egyenesen következik „a Pokol etikája”!

De hát akkor hogyan cselekedhetek JÓ-t? Van-e ide vezető út; van-e erre egyáltalán esélye(!) a JÓ-tól alapértelmezésben  e l s z a k a d t    embernek?!

(én még csak keresem a választ erre - nincs kedved velem keresni?)

_______________________________________________________________________________________

 

Néhány gondolat a válság-ról

Hadd kezdjem a végéről gondolataim sorát. Így ugyanis a nyájas és kegyes olvasó rögtön tudni fogja, hogy ugyanarról ugyanazt gondoljuk – s nem kell végigszenvednie soraimat, visszatérhet nyáját pásztorolni. Kegyetlen olvasóm pedig látni fogja, hogy úgysem oda lyukadunk ki – tehát rögtön itt megállapíthatja, hogy kinél van a defekt, s mehet tovább kegyetlenkedni.

Egy kedves és agyonhasznált közhellyel szeretném kifejezni magam. Valahogy így hangzik: „A válság megoldása az álság.” – Bocsánat, tévedtem! Ez a politikusok mondata! Ők hiszik azt, hogy csak el kell venni (mástól: tőled és tőlem), s máris lesz miből megoldani, még a válságot is. Ezért veszik el még a „v” betűt is – s ami marad, az a miénk…!

Isten pedig – legalábbis ahogyan én ismerem Őt – nem elvenni, hanem adni szokott…még ehhez a mondathoz is. Ő adja az utolsó betűt (no, nem a magyar, avagy latin ábécéből a Z-t, hanem a bibliai nyelvekből a T-t, ami a héber és a görög ábécében egyaránt a „kereszt”-et is jelenti!). Így kerekedik ki az Ő tolla alól ez a mondat így: „A válság megoldása a váltság”.

S mielőtt túlerőltetném az olvasók türelmét, a vékonyra kopott közhelyet – netán agyam maradék kerekeit…- hadd tisztázzam: számomra a „válság” nem pusztán az a vihar a pénzvilág bilijében, amely kiborulással fenyeget – amelynek hírével és szagával ma tele a…világsajtó.

Egyik kedvenc SF-szerzőm (nevét nem közlöm, ez nem a reklám helye…) kedvenc kifejezése a „permanens háború” (csak zárójelben kérdezem: vajon melyik kisujjából szívhatta az ötletet hozzá – vagy csak őt is „megszívatták” Való Világunk eseményei?!). Nem pusztán tőle tanulva hadd mondjam most „permanens válság”-nak azt az emberi élet-, avagy alaphelyzetet tekintem, amelynek most zajló korunkban jelenlévő és jelenlegi megnyilatkozása az, amit magunk körül láthatunk.

S számomra – lelkészként, theológusként és Krisztusban hinni próbáló emberként – nagyon fontos és nagyon tanulságos, hogy ugyanennek a „betegségnek” az ő korukban felbukkanó tüneteire hogyan válaszoltak Krisztus tanítványai, az apostolok. Hadd idézzem Péter apostol első levelét:

„Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket.” (1Pt. 4,12.)

Mert a hétköznapi élet útját, hol botladozva, hol feldobva járó ember számára „meglepő és váratlan” események mindig jelen voltak. (Nem csoda: aki botladozva jár – lesütött szemmel keresve, épp melyik gödörben van a saját lába; meg aki feldobva jár – égre emelt szemekkel, s felhúzott orral – mind a ketten fejjel mennek a villanyoszlopnak, mert egyikük sem néz a szeme elé!) Viszont a hétköznapi meglepetéseken túlmenő emberi és természeti, egyéni és közösségi katasztrófák mindig is megtorpanásra és elgondolkodásra késztették az embereket. Nem okvetlenül a résztvevőket (akik belehaltak, s ezért törött fejüket már nem törhették tovább miatta), inkább a szemtanúkat, meg azokat, akik csak hallomásból szereztek tudomást az eseményekről.

„Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban, és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Nem! Sőt - mondom nektek -: ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el.” (Lk. 13,4-5.)

Láthatjuk, amint az Úr „aprópénzzel” fizeti ki a kíváncsiskodókat – nem a pletyka zaftos részleteit kezdi mesélni (hogy dőlt a torony – v.ö. szept. 11.! – hogy dőlt be a tőzsde…) hanem odacsördíti – szinte karikás ostorral – az egyetlen (ám egyetlen hallgatója által sem kívánt!) logikus végkövetkeztetést: veletek is ugyanez t ö r t é n h e t !

A mai válságban is ettől az egyetlen logikus végkövetkeztetéstől fél mindenki – s azért lesik és várják (és gerjesztik…!) a híreket, mert tudni szeretnék: van-e olyan ügyeskedés, olyan agyafúrt és rafinált kibúvó, olyan összkomfortos egérlyuk, ahol ki lehet térni a baj elől, vagy túl lehet élni annak idejét.

És ezért tartom rendkívül ízléstelen műfelháborodásnak azokat a megnyilatkozásokat, amelyek ma éppúgy, mint Péter apostol korában és füle hallatára, körülvették és körülveszik ezeket a meghökkentő eseményeket.

A meghökkentő eseményeknek – akár válságnak nevezzük azokat, akár bármi másnak - szerintem egyetlen tanulságuk van csupán. Mégpedig az, amit egy nagy válság-sorozatot átélt ember, nevezetesen Jób is csak az őt ért szenvedések legvégén ismert föl, és vált képessé annak megfogalmazására és kimondására: „Csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” (Jób. 42,5-6.) – S úgy sejtem: ezek a szavak (visszavonok mindent, bűnbánatot tartok) valójában azt fejezik ki, hogy Jób felismeri: Isten előtt, az Ő jelenlétében neki nem beszélnie – még kevésbé ágálnia – kell, hanem csak egyet: befogni a saját száját – és odafigyelni az ÚRra! Mégpedig olyan intenzitással – és olyan engedelmességgel, ahogyan azt egy újszövetségi példa tárja elénk, Márta és Mária példája: „…Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.” (Lk. 10.42.)

A mai válságban is lehet a jó – Károli fordítása szerint a „jobb(ik)” részt választani – a válság helyett a váltság-ot: a Jézus Krisztus keresztjéhez való odafordulást. Ahol először is azt látom meg, hogy én is oka vagyok a válságnak: emberi hibáim, butaságaim, önzésem, rövidlátásom, büszkeségem, magaménak hitt, vélt eredményeim és még sok minden más e g y ü t t eredményezik a helyzet romlását.

S aztán azt mutatja meg számomra Isten szeretete: De hiszen Én hoztalak ide téged, Én szembesítelek önmagaddal, Én engedtem rád zuhanni a válság súlyát! Mert mindeddig nélkülem éltél és Tőlem futottál (el…). Ám ezek a terhek, a rád leső veszélyek, a szívedet keserítő nyomorúságok – most (lám csak!) mégis megfordítottak téged, s most már nem Előlem futsz – hanem Hozzám. (Pedig hívó szeretetet, ébresztő jeleket, útmutató Igéket, sok csodát is készítettem, hogy fájdalom nélkül térhessetek Hozzám – de ti nem akartátok („Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Mt. 23,37.)

Bárcsak akarnánk most: nem felelősöket keresni, hanem felelősséget vállalni – nem kiutakat keresni, hanem az egyetlen életre vezető Utat – s a válságot nem álsággá hazudni, hanem váltságként felvállalni!

 

 Ott próbálok először belecsapni a ketchupba, hogy a filozófia és a tudomány – saját történetét is figyelembe véve – többé-kevésbé tisztában volt/legalább v.milyen szinten ismerte és ismertette az emberi gondolkodás, megismerési képességek/lehetőségek korlátait, s ezen keresztül némileg legalább a saját korlátait is. Annak ellenére, hogy ezzel nem szoktak úgy dicsekedni, mint a legújabb felfedezésekkel, s általában arra a sorsra jutottak az ilyetén megállapítások, mint a nagyon szenilis, kicsit debil és közepesen priapikus, valamint pedofil, nagyszakállú és ágról szakadt másod-nagybácsi, akinek néha-néha lök valamit a család, hogy ne az ő lelkiismeretükön száradjon, ha éhen hal, de a nevét sem szokták „hétköznapi üzemmódban” felemlegetni.

Ehhez képest a teológiai gondolkodást erős kényszerként és erős teherként sújtja az isteni kijelentés ténye – merthogy a tévedhetetlen és tökéletes kijelentésből ugyan már hogyan születhetne tévedésekkel és tökéletlenségekkel (töketlenségekkel ! - bocs!) teljes, és messze nem mindenható értelmes magyarázat. Ha pedig a kijelentés tökéletes és minden számunkra szükséges tényt maradéktalanul felváltó mivolta az az alap, amire ráállunk és rá építkezünk – nos, akkor egy percig sem lehet vitás, hogy csalatkozhatatlan a pápa és az ellen-pápa, és mindazok is, akik a pápaságot magát is elutasítják...hibátlan a mormon „szent-háromság-tan” (szent házasság, amiben három felesége van egy férjnek...;-) és az egynejűség megkövetelése...hibátlan a Krisztus elemberiesítése, a'la Jehova-Tanúi, és Krisztus elembertelenítése (hogy Ő mennyivel több volt, mint puszta ember, mert pölö. „Ő nem ismert bűnt” - azaz a bűn hozzá sem tudott férkőzni)...és hadd ne folytassam a sort (a klasszikus homousion/homoiusion vitától, vagy akár még korábbról kezdve).

Ráadásul az „ingalengés törvényszerűségét” (az egyik szélsőségbe eső elgondolást előbb-utóbb egy ellenkező szélsőségbe eső fogja követni) a teológia minden igyekezete – és minden, fentebb vázolt nagyképűsége/nagymellényűsége ellenére sem kerülhette el soha.

De hát hol dicsekszik ezzel a ker. theol-történet? (avagy:visszajutottunk a másod-nagybácsihoz...)

És természetesen Istennek mindenhatónak kell lennie(sic!) - csak azt felejtjük el rendszeresen hozzátenni: ahogy Móriczka, meg én(!) elképzeljük...

A teológiailag kifejtett és megalapozott mindenhatóság-tanítás számomra egyre inkább felfeslik, s egyre nagyobb darabot látok kikandikálni mögüle a „mindenáron-hatóság(!)” emberi elmébe és gondolkodási körbe még éppen valahogy (cipőkanállal, vagy Zwakk-Unicummal) beszorítható elképzelése.

Mert pölö nagggyon szép dolog a ker. Apológia (a Hitvédelem <büszke!> Tana) – csak jóval több Uzzá-kézzel írt apológiát láttam, mintsem igazit. És amiért itt az Uzzá-kézzel írt kifejezést idézőjel NÉLKÜL(!) vagyok kénytelen használni, annak oka a már Luther által is megsejtett „részletekben” rejtezik (ahol is ezek szerint társbérlője maga a Sátán, aki szintén a részletekben búvik meg, jó/rossz szokása szerint) – mégpedig a „theologia grammatica est” lutheri munkahipotézis szerint.

((Tessék csak megnézni, egészen komoly bibliamagyarázók, micsoda gondolatokat képesek produkálni a bibliai Uzzá története és a szent-ládával való „balesete” alapján. Ahol is azt a viszonylag egyszerűnek tűnő alap-igazságot, hogy az ember ne akarjon hozzápiszkálni az Isten dolgaihoz – v.ö. Ne egyél a tiltott gyümölcsből! - olyan módon vetítik le erre a történetre, hogy talán maga az Úr Isten is nagyítóval kell nézze, hogy ráismerjen az Általa teremtett alapszabály maradványaira. Hiszen Uzzá története nem is ezt illusztrálja! - Remélem, egyszer felnövök odáig, hogy teljes grammatikai pontossággal bizonyíthassam a kételkedők előtt is azt a mostani sejtést, hogy a héber szövegből ez a történet úgy is kiolvasható, hogy „amikor az ökrök átlépték a határt (Uzzá birtokának határát – tehát az egy szekérrúdnyival hátrébb lévő szekér még éppen a határon belül volt!) Uzzá odakapott a ládához, és megragadta azt...” (mint aki nem „meg akarja tartani”<hogy le ne dűljön, mondjuk...> - hanem mint aki vissza akarja azt tartani(!): jaj ne, az ökreim, a szekerem... a láda! - és benne a JÖVŐM: az áldások, amelyek valóra válhatnak – ha ITT MARAD a láda... - N E E E M ENGEDE E E M !))

Mert ha így ismernénk és látnánk Uzzá történetét, bizony sok, szájíz-keserítő és gyomrot-görcsbe-szorító (idióta!) magyarázat meg sem született volna!

De jó, hogy így is olvassuk, mert a közismert olvasat – az Apológia képe:karikatúrája = én, az ember akarom megtámasztani, alátámasztani(!) az Isten (legalábbis mások szemében...) dűlőfélben lévő igazát! (Csak azt érteném, mért felejtik el mindig(!) hogy az Úr agyoncsapta ezt a mihaszna Uzzát?!!)

Meg még az is jó, hogy azt is sejthetjük legalább, amit a B.H. (Biblia Hebraica) szövege mutat: Uzzá „apológiája” valójában a teológia és a teológiatörténet „kritikája” - te, ember, nem megvédeni és megőrizni akarod azt, ami az Istené – hanem meg akarod tartani magadnak azt, amit a magadénak hiszel: akár Istenből (Isten ismeretéből - a theologiából!)

Nos, térjünk vissza a teológia bölcsei által megvédendő (és meg is védett – ihaj!) „mindenhatóságra”. Erre a filozófia és a tudomány kapásból azt mondja, hogy: Bocsi – ácsi! Akkora falatot akarsz bekapni, hogy az egész világegyetemnek nincs akkora szája! - Egyszerű ismeretelméleti alapkérdés: mennyi ismerhető meg egy olyan rendszerből, amelynek az információi darabra nagyobb számúak, mint a befogadó agysejtjeinek és agyi kapcsolatainak összessége?

Nem csoda, ha a theologia bölcs tudománya az Isten mindenható mivoltából nagyjából ezt az egy szót (! - csak 1 szó!!) képes helyesen leírni – aztán rosszul kezeli tovább, mert az emberi tapasztalatok körébe be nem illeszthető – és be sem illeszkedő - „mindenhatóságról” aztán (szükségképpen – jegyezném meg – mivel az ember: ember, és nem fejezheti ki magát ilyen módon az angyalok nyelvén...sőt még a delfinekén sem, bárha számítógépeit már próbálja ez utóbbira felkészíteni) szinte csak magából kiindulva képes képet alkotni.

S közben rútul felrúgja a X Útmutatás egyik alapszabályát: ne formálj magadnak bálványt! - ugyanis a bálványt nem csupán fából és kőből faraghatják, fémből önthetik, lapra festhetik...már Kálvin is nagy elődök nyomán mondta ki, hogy az ember szíve „fabrica idolorum” - bálvány-gyártó műhely; s innen nem kicsi tajvaniak sorozatban fröccsöntött termékei, hanem képek, vágyak, elgondolások = szavak(!) kerülnek ki...

Tehát az az ember, aki – mint Shrek I-ben Farquaad nagyúr, aki kijelenti: le kell győzni a sárkányt, s lehet, hogy közben sokan megsebesültök, akár sokan meg is haltok, de ÉN EZT AZ ÁRAT VÁLLALOM! - maga is mindent akar – a mások nyakába varrva az árát ennek – és CSAK magának akarva azt a célul tűzött „mindent”. Ehhez képest tudunk beszélni az Isten „mindenhatóságáról” - és akár akarjuk, akár nem, ez bizony rajta hagyja sáros bakancs-nyomait szűz-tiszta-fehérnek hitt theologiánk lapjain is!

Nem csodálom, hogy ez a „mindenhatóság” magával hozta a kettős praedestinatio klasszikus és klasszikusan félreértett/félreértelmezett tanítását is. Ebben a tekintetben ugyanis akadtak, akik a kálvinéhoz hasonló óvatossággal próbálták kicsit „körül is írni” a dolgot – míg mások áperté, sima matematikai alap-logikával elkészítették az ügy igazság-táblázatát, oda dugták az emberek orra alá, és nekik szegezték a kérdést: te hova ixeled be a magad életét ebben a táblázatban?!

És akkor azon sem lehet csodálkozni, hogy az elmúlt XX. sz. egyik legjelentősebb teológusa(! - tessék nagyot nézni, mert puszta Sci-Fi írónak, mezei filozófusnak tartják sokan) a lengyel származású, de Amerikában élt és alkotott Stanislaw Lem megalkotta a „tökéletlen Isten” képét, Aki nem mindenható ugyan, de mindenható(?) módon él a „hibák és próbálkozások” módszerével, s hogy ne legyen minden próbálkozása hiábavaló, rászabadítja a világra a „véletlen” alapstruktúráját, így legalább statisztikai alapon, fáradozásainak 50%-át siker koronázhatja!

Aki értő szemmel nézi és értő szívvel kész és képes olvasni Lem írásait, a keresztyén teológia olyan – inga-túloldalra-lendült karikatúráját találja meg benne, hogy vagy megnyalja utána a 11. ujját is – vagy telisírja még a 3. szomszéd inge elejét is.(hogy ez aztán választás: szabad akarat, vagy születési hiba : predestináció folyománya lenne-é, erre még maga S.Lem sem kereste a választ!)

Adott tehát számunkra egy olyan világ – és egy olyan Isten – akiről és amiről a jelek szerint jószerivel azt mondunk, amit akarunk – és mindennek az ellenkezőit is, szépen sorba...s alig akad az emberek közt olyan, aki ezen fennakadna, felhorkanna … s még a megakadók között sem kezd ám el mindenki azon gondolkodni, hogy miért és mibe akadtam is bele – hol lehetne innen kiutat keresni, ehhez a kérdéshez válaszokat, vagy legalább útmutatásokat találni – hanem hétköznapi, nemes egyszerűséggel pottyintják a nehéznek bizonyuló témát, és a futó idő nyomában elügetnek a horizont felé....

 * * *              * * *              * * *               * * *               * * *            * * *                 * * *            * * *

„Ennekokáért Mikálnak, Saul leányának
nem lőn soha gyermeke az ő halálának napjáig.”

(2Sám. 6,23.)

Apjáéhoz, Sauléhoz hasonlóan az izráeli királylány története sötét folt a Bibliában. A kettő között a különbség, többek között, annyi, hogy Saulról sokat hallunk, prédikátorok, tudós teológusok, művészek egyaránt foglalkoznak vele, míg Mikál nem túl gyakran emlegetett mellékszereplője az Ószövetségnek. Huszonöt év templomba járás után sem hallottam róla egyetlen prédikációt sem.

Hogy miért? Talán mert ennek a történetnek nincsen happy end-je, és még csak nagyformátumú, bukott hősei sem. Ha valaki veszi a fáradságot, és türelmesen olvassa, bizony felháborodik az igazságérzete! Talán mondhatom így: frusztrál minket ez a történet, kivált, ha nők vagyunk, és szívünk együtt mozdul a nők ellen elkövetett igazságtalanságokkal. Mert hát miről is szól ez az élettörténet? Arról, hogy egy szerencsétlen nőt tárgyként adnak-vesznek, ide-oda pakolnak, ahogy éppen a hatalmi konstelláció megkívánja, mit sem törődve az ő személyes érzéseivel, vágyaival. Pedig ha odafigyelünk, Mikál szeretni tudó, döntés- és cselekvésképes, karakán nő lehetett…

Keménynek és igazságtalannak tűnik a történet zárószava, pedig csak leszögezi a következményt. A megbocsátani képtelen ember lelkileg gyümölcstelenné, meddővé válik. Mikálnak is meg kellett volna bocsátania, ez lett volna az egyetlen út számára. Szíve kérgén egyedül ez üthetett volna rést, így tárhatott volna kaput az érkező Úrnak. Mert Isten elől zárjuk el magunkat, amikor a másik ember előtt bezárjuk a szívünket. És ebben az esetben a hatalmas és bűnös Dávid királyon keresztül érkezhetett volna, aki ott táncolt önfeledten. Persze, mondhatjuk, hogy ez érzelmileg lehetetlen. A Szentírás és a későbbi kereszténység bőséggel szolgál ilyen lehetetlen történetekkel. Krisztus által, aki megbocsátott kínzóinak és gyilkosainak, a mi életünkben is lejátszódhat a megbocsátás drámája. Ez nem jelenti azt, hogy feladjuk a harcot az igazságtalanság ellen, de ahogy Miroslav Volf írja Ölelés és kirekesztés című könyvében: ölelni akarás nélkül nincsen igazságosság.

Tóth Sára

Hadd gondoljam végig mindezt az „ellenérdekelt” oldalról – azaz férfiszemmel. S hadd „kössek bele” rögtön az elején a hivatkozott írás záró megállapításába: „Keménynek és igazságtalannak tűnik a történet zárószava, pedig csak leszögezi a következményt.” Sokkal inkább azt mondanám, hogy ez az egyetlen logikus – mármint Isten szempontjából „logikus” végkövetkeztetés. Hogy milyen úton és módon válik valóra – ezek pont azok a részletek, amelyekben (Luther szerint, de nemcsak ő hitte így…) maga az ördög rejtezik.

Gondoljunk bele: milyen lett volna annak az akár fiú,- akár leánygyermeknek az élete akit ekkor, és ez a Míkal hoz a világra?! Egy olyan édesanya közelében, emlőin és példáján csüngve nőtt volna fel, aki valójában „KESERŰANYA”! Egy halálos hóttan nekikeseredett, elkeseredett – s éppen emiatt mások számára is elkeserítő(!) – asszonyi személy.

Még hogy ennek a történetnek nincs nagy formátumú bukott hőse?! – No de, kedves Sára, ha egy picinyt is eltekint a történelemszemlélet tipikusan „macho” értékelésrendjétől:

nagy esemény és nagy formátumú személyiség csatákhoz, építkezésekhez, természetet és társadalmat átalakító, közösséget érintő eseményekhez kapcsolódik – és nem felejti el elővenni, sőt jól használni, felemlegetett „feminista” hangját, akkor nagyon is világosan látnia kellene, és nagyon érthetően ki kellene mondania: itt igenis egy nagy formátumú személyiség még nagyobb formátumú (elrettentő erejű példát adó) bukását és kudarcát, klasszikus tragédiáját látjuk magunk előtt – asszonyi: női, feleségi, édesanyai/meddőnek maradt nő szintjén. Ahol nem az a kérdés, hogy hadseregekkel hogyan küzdött meg – hanem az, hogy önmaga ambivalens érzéseivel és a rajta uralkodni vágyó érzelmeivel hogyan küzdött meg (vagy nem küzdött meg!), s mit tudott kezdeni a férjével/férjeivel fennálló kapcsolatával.

Ebben is lehet naggyá emelkedni – de csak Krisztus mércéje szerint:

Lk. 22,25-27. Erre ő így felelt nekik: „A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál. Mert ki a nagyobb? Az, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Ugye az, aki az asztalnál ül? Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál.”

És ennek a példáját tárja elénk, s az IGAZI NAGYSÁGOT láttatja meg és értékeli a jól ismert történetben: (Mt. 26:7-13.) Mt. 26,12-13. Mert amikor ezt a kenetet a testemre öntötte, temetésemre készített elő. Bizony, mondom néktek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére!”

Tessék már észrevenni, hogy ez a tanítványok szemében pusztán „pazarlónak” látszó asszony (ugye, milyen tipikus férfi-értékelés?!) Jézus szerint olyan dolgot tett, amivel szinte Dávid király magasságába emelkedett – egyetlen szolgálata révén! – mert az ő tettének emléke is fennmarad.

DE nem azért marad fenn, hogy örök időkre betapassza a feministák száját, s azt mondhassa minden fickós fickó: „Balgaság, asszony a neved – te csalattál meg először az édeni fa mellett, kussolj hát és húzz hátra, te csak szolga lehetsz földi urad mellett!!”

Hanem éppen azt mutatja föl, ami a pontos ellentéte Mikal negatív példa-szerű életének: szegény, megidősödött, túl sokat már nem tehető asszonyként, a gyermekeikért mindent észrevevő és bármit megpróbáló édesanyák találékonyságával, avagy a férfiakat vizsla szemmel leső, a saját számára legjobbat kereső ifjú nő sasszemével látja meg, mit tehet mégis – s kételkedés és habozás nélkül, azonnal meg is teszi.

Nem önmagáért, Istenért.

Mert ez az asszony éppen azt tanulta meg, amit Mikal SOSEM

(s éppen ez vált bűnévé, amely összetörte és meddővé tette őt!):

hogy nem ő a fontos – és ő a fontos! Hogy nem ő a fontos, hanem az ÚR, akire fel kell néznie, akit szeretettel kell szolgálnia, akihez való ragaszkodását még akkor is hitvalló módon kell kifejeznie, ha emberi és anyagi eszköze alig van is hozzá.

((Nagyon nem véletlen tehát a 2 krajcárt dobó szegény özvegyasszony képe – s Jézusnak az a gesztusa, amellyel észreveszi és felmutatja ezt az özvegyet – de nem hülye férfiként, aki kiröhögi a töpörödött anyókát, s elküldi a jó …-ba a 2 krajcárjával együtt, amikor ő marékkal dobhatja az aranyat a perselybe a derekán függő nagy tüszőből! – hanem igaz Megváltóként, hogy reá tekintve a többieket segítse: ne félj, te büszke férfi sem, ha épp szégyelled magad, mert most nincs mit, vagy nincs miből adnod. Nem a szegénység a szégyen, hanem az, ha azt az egyet nem adod, amid akkor is megmarad, ha az utolsó peták is kihullik a zsebedből, s zsebed sincs már, mert a gatyát is lehúzták rólad: ÖNMAGADAT ! ))

Kedves Sára!

Kérem, mutassa meg nekem Mikal tragikus történetében, hogy hol volt kész arra ez a királyi leányzó, majd királyi feleség arra, hogy önmagát az Úrnak (az Úrért) adja – s ha felmutatja ezt a bibliai pontot, akkor én bűnbánatot tartok porban és hamuban, és mindent visszavonok (nem úgy, mint Luther!)

De ha ilyet nem talál – akkor kérem, gondolja végig:

Az, akit „szerencsétlen nőként adnak-vesznek” – azt annak a kornak és társadalomnak a szokása és életgyakorlata szerint, mint királyi leányzót, éppen ennek művészetére(!) taníthatták ki – s aki maga is („Könnyű Katit táncba vinni, ha maga is akarja!”) kész volt erre:

Kész volt a feltörekvő ifjút és a felívelő karriert támogatni – még saját apja ellenében is…amikor pedig „lebukott”, azaz újra megtagadott apja kezébe került a sorsa, akkor ebben a helyzetben sem kezdett Dávid után sikoltozni – hanem újra felvállalta a neki kiosztott szerepet, s legjobb tudása szerint játszotta el Paltiél mellett.

Úgy gondolom, csak ez indokolhatja és támaszthatja alá azt, hogy a „mélyen sérült és boldogtalan asszony” miért pontosan az ismert módon köt bele Dávidba, s miért pont Istennel való kapcsolatában akarja őt megszégyeníteni.

Nem pusztán az alkalom szüli ezt (mint a tolvajt…) – vagyis az a szituáció, hogy Dávid a frigyláda előtt táncolva vonul, szinte extatikus örömben -

(Amit aztán olyan jól le lehet forrázni néhány jól megválasztott asszonyi szóval: nehogy má’ az a macho barom érezze jónak és igaznak magát, hadd tudja meg, hogy ő továbbra is csak egy sörszagú…stb. állat, aki mellé okvetlen kellek ÉN: aki tudom a tutit ...– talán ismerős asszonyi sztereotípia...)

– hanem inkább a hitetlennek maradt szív látása, aki előtt nevetséges és érthetetlen marad a hívő:

„Ugyan mért fontosabb Dávidnak az a nyavalyás bearanyozott faláda, a nevetséges szőttes sátrával, ami olyan ócska, hogy ma már egyetlen modern asszony nem tud olyat szőni a szövőszékén – mint én, a vigaszra és szeretetre vágyó feleség. Aki sokkal forróbb szeretetet tudnék neki adni, mint az ő elképzelt Istene – mert én sokkal közelebb vagyok hozzá, én még az ágyába is be tudok bújni.”

Szegény Mikal – nem látod, hogy Istennel harcolsz, és vesztésre állsz, mert Ő Dávid szívébe is „bele tud bújni” – amire te sosem voltál képes?

Ez tör össze egy férfiléleknél erősebbre és strapabíróbbra formált női lelket.

S ezért olyan nagy tragédia a Mikalé – mert mi minden válhatott volna belőle (nem pusztán Dávid oldalán uralkodó anyakirálynőként), ha önmaga, saját vágyai és érzései elé tudja és meri helyezni az Isten akaratát.

De Mikalnak kellett Dávid...

kellett a trón, a korona – s ezért kellett akár Paltiél is – de hol kellett neki az Isten?

Látjuk valahol az ő történetében a hit vágyát, az Istent kereső szív dobbanásait? Nem, én nem látok ilyet, csak egy nyavalyás modern embert látok – Mikal úgy viselkedik e tekintetben, mint a XXI. Sz. emancipált cicababái: az kell, hogy jó arc legyek, s az nem fontos, hogy milyen áron!

Nos ennek ez az ára! Az összetörés és összetöretés.

Hiszen még egy olyan istenfélő embernek, mint Jóbnak is csak átélt veszteségei, gyászai, fájdalmai árán lehetett jobban megismerni a mennyei Atyát, és még egy lépéssel közelebb kerülnie Őhozzá.

Sőt – azt is tudnunk kell, hogy: Zsid. 5,8

„Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet...” - még maga Isten egyszülött Fia is ezt a leckét kellett, hogy magára vállalja.

S hol van ez jelen Mikal életében? Lehet, hogy rosszul látom, de én csak annyit látok, hogy ez a szeretni tudó, döntés- és cselekvőképes, karakán nő – pont úgy, mint mai társai: képes szeretni a pénzt, sikert, hírnevet, csillogást – s elviseli azt, akin, mint férjen keresztül ehhez hozzájuthat. S úgy tudja mindezt szeretni és akarni, hogy cselekszik és dönt is, ha kell – saját érdekeit szem előtt tartva. De éppúgy idegen és nevetséges számára Isten világa, mint a mai „felvilágosultaknak” s éppen olyan érzelmi károsodás, szívbeli kiüresedés jeleit láthatjuk benne, mint a ma pszichiáterhez rohangáló modern nőcskék életében.

Sajnáljam-e ezt a nőt?

Igen, mert Isten is sajnálja őt – hiszen nem erre teremtette!

S nem azért adta mellé Dávidot, hogy az Isten által győzelemre jutó ifjúra nézve ne tudja megtanulni, hogy a győzelmet Isten adja. De ő sajnos inkább csak azt tanulta meg, milyen fontos a győzelem.

S az általa vállalt szerep összetörte őt is – mint ahogyan a mai kor művelt női fejei és szívei is ebbe törnek és buknak bele. Mert ebből a szerepből HIÁNYZIK Isten. Ebben csak én vagyok, az igényeim vannak, az ítéletem van, amellyel mindent értékelek (aszerint, hogy nekem jó, avagy nekem rossz-é). S ha egy szívben és életben nincs jelen Isten – akkor nincs meg benne a tengely, amely összefogná a szerkezetet. Nincs meg benne a fogyhatatlan erő – s saját erejének fogyatkozását Redbullal, meg hisztivel, meg új ingerek keresésével kell(!) pótolni.

Hadd ne soroljam tovább – ismerős dolgok, a magunk életéből, a körülöttünk élők sorsának tanulságából – s még Mikal tragédiájából is ez köszön vissza.

S mégis megíratott ez a nem túl nagyra értékelt történet – mert túl nagyra értékelt saját életünk értékének igencsak viszonylagos voltával szembesít, s próbál elgondolkodtatni felőle. – Persze a mai Mikalok most is fitos orrocskájukat fenntartva és előre szegezve, céltudatosan igyekeznek Dávidjaik megszerzésére és háziasítására (hogy inkább max. a kocsmában ugráljanak a haverok előtt, mert az mégiscsak kisebb szégyen, mint a templomi processzió előtt…!)

S talán ma is ezért olyan feltűnően nagy a gyermektelenek, meddők aránya?!...