misikeszi-blog

 

Rövid Tanulmány”(?)

 Ott próbálok először belecsapni a ketchupba, hogy a filozófia és a tudomány – saját történetét is figyelembe véve – többé-kevésbé tisztában volt/legalább v.milyen szinten ismerte és ismertette az emberi gondolkodás, megismerési képességek/lehetőségek korlátait, s ezen keresztül némileg legalább a saját korlátait is. Annak ellenére, hogy ezzel nem szoktak úgy dicsekedni, mint a legújabb felfedezésekkel, s általában arra a sorsra jutottak az ilyetén megállapítások, mint a nagyon szenilis, kicsit debil és közepesen priapikus, valamint pedofil, nagyszakállú és ágról szakadt másod-nagybácsi, akinek néha-néha lök valamit a család, hogy ne az ő lelkiismeretükön száradjon, ha éhen hal, de a nevét sem szokták „hétköznapi üzemmódban” felemlegetni.

Ehhez képest a teológiai gondolkodást erős kényszerként és erős teherként sújtja az isteni kijelentés ténye – merthogy a tévedhetetlen és tökéletes kijelentésből ugyan már hogyan születhetne tévedésekkel és tökéletlenségekkel (töketlenségekkel ! - bocs!) teljes, és messze nem mindenható értelmes magyarázat. Ha pedig a kijelentés tökéletes és minden számunkra szükséges tényt maradéktalanul felváltó mivolta az az alap, amire ráállunk és rá építkezünk – nos, akkor egy percig sem lehet vitás, hogy csalatkozhatatlan a pápa és az ellen-pápa, és mindazok is, akik a pápaságot magát is elutasítják...hibátlan a mormon „szent-háromság-tan” (szent házasság, amiben három felesége van egy férjnek...;-) és az egynejűség megkövetelése...hibátlan a Krisztus elemberiesítése, a'la Jehova-Tanúi, és Krisztus elembertelenítése (hogy Ő mennyivel több volt, mint puszta ember, mert pölö. „Ő nem ismert bűnt” - azaz a bűn hozzá sem tudott férkőzni)...és hadd ne folytassam a sort (a klasszikus homousion/homoiusion vitától, vagy akár még korábbról kezdve).

Ráadásul az „ingalengés törvényszerűségét” (az egyik szélsőségbe eső elgondolást előbb-utóbb egy ellenkező szélsőségbe eső fogja követni) a teológia minden igyekezete – és minden, fentebb vázolt nagyképűsége/nagymellényűsége ellenére sem kerülhette el soha.

De hát hol dicsekszik ezzel a ker. theol-történet? (avagy:visszajutottunk a másod-nagybácsihoz...)

És természetesen Istennek mindenhatónak kell lennie(sic!) - csak azt felejtjük el rendszeresen hozzátenni: ahogy Móriczka, meg én(!) elképzeljük...

A teológiailag kifejtett és megalapozott mindenhatóság-tanítás számomra egyre inkább felfeslik, s egyre nagyobb darabot látok kikandikálni mögüle a „mindenáron-hatóság(!)” emberi elmébe és gondolkodási körbe még éppen valahogy (cipőkanállal, vagy Zwakk-Unicummal) beszorítható elképzelése.

Mert pölö nagggyon szép dolog a ker. Apológia (a Hitvédelem <büszke!> Tana) – csak jóval több Uzzá-kézzel írt apológiát láttam, mintsem igazit. És amiért itt az Uzzá-kézzel írt kifejezést idézőjel NÉLKÜL(!) vagyok kénytelen használni, annak oka a már Luther által is megsejtett „részletekben” rejtezik (ahol is ezek szerint társbérlője maga a Sátán, aki szintén a részletekben búvik meg, jó/rossz szokása szerint) – mégpedig a „theologia grammatica est” lutheri munkahipotézis szerint.

((Tessék csak megnézni, egészen komoly bibliamagyarázók, micsoda gondolatokat képesek produkálni a bibliai Uzzá története és a szent-ládával való „balesete” alapján. Ahol is azt a viszonylag egyszerűnek tűnő alap-igazságot, hogy az ember ne akarjon hozzápiszkálni az Isten dolgaihoz – v.ö. Ne egyél a tiltott gyümölcsből! - olyan módon vetítik le erre a történetre, hogy talán maga az Úr Isten is nagyítóval kell nézze, hogy ráismerjen az Általa teremtett alapszabály maradványaira. Hiszen Uzzá története nem is ezt illusztrálja! - Remélem, egyszer felnövök odáig, hogy teljes grammatikai pontossággal bizonyíthassam a kételkedők előtt is azt a mostani sejtést, hogy a héber szövegből ez a történet úgy is kiolvasható, hogy „amikor az ökrök átlépték a határt (Uzzá birtokának határát – tehát az egy szekérrúdnyival hátrébb lévő szekér még éppen a határon belül volt!) Uzzá odakapott a ládához, és megragadta azt...” (mint aki nem „meg akarja tartani”<hogy le ne dűljön, mondjuk...> - hanem mint aki vissza akarja azt tartani(!): jaj ne, az ökreim, a szekerem... a láda! - és benne a JÖVŐM: az áldások, amelyek valóra válhatnak – ha ITT MARAD a láda... - N E E E M ENGEDE E E M !))

Mert ha így ismernénk és látnánk Uzzá történetét, bizony sok, szájíz-keserítő és gyomrot-görcsbe-szorító (idióta!) magyarázat meg sem született volna!

De jó, hogy így is olvassuk, mert a közismert olvasat – az Apológia képe:karikatúrája = én, az ember akarom megtámasztani, alátámasztani(!) az Isten (legalábbis mások szemében...) dűlőfélben lévő igazát! (Csak azt érteném, mért felejtik el mindig(!) hogy az Úr agyoncsapta ezt a mihaszna Uzzát?!!)

Meg még az is jó, hogy azt is sejthetjük legalább, amit a B.H. (Biblia Hebraica) szövege mutat: Uzzá „apológiája” valójában a teológia és a teológiatörténet „kritikája” - te, ember, nem megvédeni és megőrizni akarod azt, ami az Istené – hanem meg akarod tartani magadnak azt, amit a magadénak hiszel: akár Istenből (Isten ismeretéből - a theologiából!)

Nos, térjünk vissza a teológia bölcsei által megvédendő (és meg is védett – ihaj!) „mindenhatóságra”. Erre a filozófia és a tudomány kapásból azt mondja, hogy: Bocsi – ácsi! Akkora falatot akarsz bekapni, hogy az egész világegyetemnek nincs akkora szája! - Egyszerű ismeretelméleti alapkérdés: mennyi ismerhető meg egy olyan rendszerből, amelynek az információi darabra nagyobb számúak, mint a befogadó agysejtjeinek és agyi kapcsolatainak összessége?

Nem csoda, ha a theologia bölcs tudománya az Isten mindenható mivoltából nagyjából ezt az egy szót (! - csak 1 szó!!) képes helyesen leírni – aztán rosszul kezeli tovább, mert az emberi tapasztalatok körébe be nem illeszthető – és be sem illeszkedő - „mindenhatóságról” aztán (szükségképpen – jegyezném meg – mivel az ember: ember, és nem fejezheti ki magát ilyen módon az angyalok nyelvén...sőt még a delfinekén sem, bárha számítógépeit már próbálja ez utóbbira felkészíteni) szinte csak magából kiindulva képes képet alkotni.

S közben rútul felrúgja a X Útmutatás egyik alapszabályát: ne formálj magadnak bálványt! - ugyanis a bálványt nem csupán fából és kőből faraghatják, fémből önthetik, lapra festhetik...már Kálvin is nagy elődök nyomán mondta ki, hogy az ember szíve „fabrica idolorum” - bálvány-gyártó műhely; s innen nem kicsi tajvaniak sorozatban fröccsöntött termékei, hanem képek, vágyak, elgondolások = szavak(!) kerülnek ki...

Tehát az az ember, aki – mint Shrek I-ben Farquaad nagyúr, aki kijelenti: le kell győzni a sárkányt, s lehet, hogy közben sokan megsebesültök, akár sokan meg is haltok, de ÉN EZT AZ ÁRAT VÁLLALOM! - maga is mindent akar – a mások nyakába varrva az árát ennek – és CSAK magának akarva azt a célul tűzött „mindent”. Ehhez képest tudunk beszélni az Isten „mindenhatóságáról” - és akár akarjuk, akár nem, ez bizony rajta hagyja sáros bakancs-nyomait szűz-tiszta-fehérnek hitt theologiánk lapjain is!

Nem csodálom, hogy ez a „mindenhatóság” magával hozta a kettős praedestinatio klasszikus és klasszikusan félreértett/félreértelmezett tanítását is. Ebben a tekintetben ugyanis akadtak, akik a kálvinéhoz hasonló óvatossággal próbálták kicsit „körül is írni” a dolgot – míg mások áperté, sima matematikai alap-logikával elkészítették az ügy igazság-táblázatát, oda dugták az emberek orra alá, és nekik szegezték a kérdést: te hova ixeled be a magad életét ebben a táblázatban?!

És akkor azon sem lehet csodálkozni, hogy az elmúlt XX. sz. egyik legjelentősebb teológusa(! - tessék nagyot nézni, mert puszta Sci-Fi írónak, mezei filozófusnak tartják sokan) a lengyel származású, de Amerikában élt és alkotott Stanislaw Lem megalkotta a „tökéletlen Isten” képét, Aki nem mindenható ugyan, de mindenható(?) módon él a „hibák és próbálkozások” módszerével, s hogy ne legyen minden próbálkozása hiábavaló, rászabadítja a világra a „véletlen” alapstruktúráját, így legalább statisztikai alapon, fáradozásainak 50%-át siker koronázhatja!

Aki értő szemmel nézi és értő szívvel kész és képes olvasni Lem írásait, a keresztyén teológia olyan – inga-túloldalra-lendült karikatúráját találja meg benne, hogy vagy megnyalja utána a 11. ujját is – vagy telisírja még a 3. szomszéd inge elejét is.(hogy ez aztán választás: szabad akarat, vagy születési hiba : predestináció folyománya lenne-é, erre még maga S.Lem sem kereste a választ!)

Adott tehát számunkra egy olyan világ – és egy olyan Isten – akiről és amiről a jelek szerint jószerivel azt mondunk, amit akarunk – és mindennek az ellenkezőit is, szépen sorba...s alig akad az emberek közt olyan, aki ezen fennakadna, felhorkanna … s még a megakadók között sem kezd ám el mindenki azon gondolkodni, hogy miért és mibe akadtam is bele – hol lehetne innen kiutat keresni, ehhez a kérdéshez válaszokat, vagy legalább útmutatásokat találni – hanem hétköznapi, nemes egyszerűséggel pottyintják a nehéznek bizonyuló témát, és a futó idő nyomában elügetnek a horizont felé....

 * * *              * * *              * * *               * * *               * * *            * * *                 * * *            * * *

„Ennekokáért Mikálnak, Saul leányának
nem lőn soha gyermeke az ő halálának napjáig.”

(2Sám. 6,23.)

Apjáéhoz, Sauléhoz hasonlóan az izráeli királylány története sötét folt a Bibliában. A kettő között a különbség, többek között, annyi, hogy Saulról sokat hallunk, prédikátorok, tudós teológusok, művészek egyaránt foglalkoznak vele, míg Mikál nem túl gyakran emlegetett mellékszereplője az Ószövetségnek. Huszonöt év templomba járás után sem hallottam róla egyetlen prédikációt sem.

Hogy miért? Talán mert ennek a történetnek nincsen happy end-je, és még csak nagyformátumú, bukott hősei sem. Ha valaki veszi a fáradságot, és türelmesen olvassa, bizony felháborodik az igazságérzete! Talán mondhatom így: frusztrál minket ez a történet, kivált, ha nők vagyunk, és szívünk együtt mozdul a nők ellen elkövetett igazságtalanságokkal. Mert hát miről is szól ez az élettörténet? Arról, hogy egy szerencsétlen nőt tárgyként adnak-vesznek, ide-oda pakolnak, ahogy éppen a hatalmi konstelláció megkívánja, mit sem törődve az ő személyes érzéseivel, vágyaival. Pedig ha odafigyelünk, Mikál szeretni tudó, döntés- és cselekvésképes, karakán nő lehetett…

Keménynek és igazságtalannak tűnik a történet zárószava, pedig csak leszögezi a következményt. A megbocsátani képtelen ember lelkileg gyümölcstelenné, meddővé válik. Mikálnak is meg kellett volna bocsátania, ez lett volna az egyetlen út számára. Szíve kérgén egyedül ez üthetett volna rést, így tárhatott volna kaput az érkező Úrnak. Mert Isten elől zárjuk el magunkat, amikor a másik ember előtt bezárjuk a szívünket. És ebben az esetben a hatalmas és bűnös Dávid királyon keresztül érkezhetett volna, aki ott táncolt önfeledten. Persze, mondhatjuk, hogy ez érzelmileg lehetetlen. A Szentírás és a későbbi kereszténység bőséggel szolgál ilyen lehetetlen történetekkel. Krisztus által, aki megbocsátott kínzóinak és gyilkosainak, a mi életünkben is lejátszódhat a megbocsátás drámája. Ez nem jelenti azt, hogy feladjuk a harcot az igazságtalanság ellen, de ahogy Miroslav Volf írja Ölelés és kirekesztés című könyvében: ölelni akarás nélkül nincsen igazságosság.

Tóth Sára

Hadd gondoljam végig mindezt az „ellenérdekelt” oldalról – azaz férfiszemmel. S hadd „kössek bele” rögtön az elején a hivatkozott írás záró megállapításába: „Keménynek és igazságtalannak tűnik a történet zárószava, pedig csak leszögezi a következményt.” Sokkal inkább azt mondanám, hogy ez az egyetlen logikus – mármint Isten szempontjából „logikus” végkövetkeztetés. Hogy milyen úton és módon válik valóra – ezek pont azok a részletek, amelyekben (Luther szerint, de nemcsak ő hitte így…) maga az ördög rejtezik.

Gondoljunk bele: milyen lett volna annak az akár fiú,- akár leánygyermeknek az élete akit ekkor, és ez a Míkal hoz a világra?! Egy olyan édesanya közelében, emlőin és példáján csüngve nőtt volna fel, aki valójában „KESERŰANYA”! Egy halálos hóttan nekikeseredett, elkeseredett – s éppen emiatt mások számára is elkeserítő(!) – asszonyi személy.

Még hogy ennek a történetnek nincs nagy formátumú bukott hőse?! – No de, kedves Sára, ha egy picinyt is eltekint a történelemszemlélet tipikusan „macho” értékelésrendjétől:

nagy esemény és nagy formátumú személyiség csatákhoz, építkezésekhez, természetet és társadalmat átalakító, közösséget érintő eseményekhez kapcsolódik – és nem felejti el elővenni, sőt jól használni, felemlegetett „feminista” hangját, akkor nagyon is világosan látnia kellene, és nagyon érthetően ki kellene mondania: itt igenis egy nagy formátumú személyiség még nagyobb formátumú (elrettentő erejű példát adó) bukását és kudarcát, klasszikus tragédiáját látjuk magunk előtt – asszonyi: női, feleségi, édesanyai/meddőnek maradt nő szintjén. Ahol nem az a kérdés, hogy hadseregekkel hogyan küzdött meg – hanem az, hogy önmaga ambivalens érzéseivel és a rajta uralkodni vágyó érzelmeivel hogyan küzdött meg (vagy nem küzdött meg!), s mit tudott kezdeni a férjével/férjeivel fennálló kapcsolatával.

Ebben is lehet naggyá emelkedni – de csak Krisztus mércéje szerint:

Lk. 22,25-27. Erre ő így felelt nekik: „A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál. Mert ki a nagyobb? Az, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Ugye az, aki az asztalnál ül? Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál.”

És ennek a példáját tárja elénk, s az IGAZI NAGYSÁGOT láttatja meg és értékeli a jól ismert történetben: (Mt. 26:7-13.) Mt. 26,12-13. Mert amikor ezt a kenetet a testemre öntötte, temetésemre készített elő. Bizony, mondom néktek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére!”

Tessék már észrevenni, hogy ez a tanítványok szemében pusztán „pazarlónak” látszó asszony (ugye, milyen tipikus férfi-értékelés?!) Jézus szerint olyan dolgot tett, amivel szinte Dávid király magasságába emelkedett – egyetlen szolgálata révén! – mert az ő tettének emléke is fennmarad.

DE nem azért marad fenn, hogy örök időkre betapassza a feministák száját, s azt mondhassa minden fickós fickó: „Balgaság, asszony a neved – te csalattál meg először az édeni fa mellett, kussolj hát és húzz hátra, te csak szolga lehetsz földi urad mellett!!”

Hanem éppen azt mutatja föl, ami a pontos ellentéte Mikal negatív példa-szerű életének: szegény, megidősödött, túl sokat már nem tehető asszonyként, a gyermekeikért mindent észrevevő és bármit megpróbáló édesanyák találékonyságával, avagy a férfiakat vizsla szemmel leső, a saját számára legjobbat kereső ifjú nő sasszemével látja meg, mit tehet mégis – s kételkedés és habozás nélkül, azonnal meg is teszi.

Nem önmagáért, Istenért.

Mert ez az asszony éppen azt tanulta meg, amit Mikal SOSEM

(s éppen ez vált bűnévé, amely összetörte és meddővé tette őt!):

hogy nem ő a fontos – és ő a fontos! Hogy nem ő a fontos, hanem az ÚR, akire fel kell néznie, akit szeretettel kell szolgálnia, akihez való ragaszkodását még akkor is hitvalló módon kell kifejeznie, ha emberi és anyagi eszköze alig van is hozzá.

((Nagyon nem véletlen tehát a 2 krajcárt dobó szegény özvegyasszony képe – s Jézusnak az a gesztusa, amellyel észreveszi és felmutatja ezt az özvegyet – de nem hülye férfiként, aki kiröhögi a töpörödött anyókát, s elküldi a jó …-ba a 2 krajcárjával együtt, amikor ő marékkal dobhatja az aranyat a perselybe a derekán függő nagy tüszőből! – hanem igaz Megváltóként, hogy reá tekintve a többieket segítse: ne félj, te büszke férfi sem, ha épp szégyelled magad, mert most nincs mit, vagy nincs miből adnod. Nem a szegénység a szégyen, hanem az, ha azt az egyet nem adod, amid akkor is megmarad, ha az utolsó peták is kihullik a zsebedből, s zsebed sincs már, mert a gatyát is lehúzták rólad: ÖNMAGADAT ! ))

Kedves Sára!

Kérem, mutassa meg nekem Mikal tragikus történetében, hogy hol volt kész arra ez a királyi leányzó, majd királyi feleség arra, hogy önmagát az Úrnak (az Úrért) adja – s ha felmutatja ezt a bibliai pontot, akkor én bűnbánatot tartok porban és hamuban, és mindent visszavonok (nem úgy, mint Luther!)

De ha ilyet nem talál – akkor kérem, gondolja végig:

Az, akit „szerencsétlen nőként adnak-vesznek” – azt annak a kornak és társadalomnak a szokása és életgyakorlata szerint, mint királyi leányzót, éppen ennek művészetére(!) taníthatták ki – s aki maga is („Könnyű Katit táncba vinni, ha maga is akarja!”) kész volt erre:

Kész volt a feltörekvő ifjút és a felívelő karriert támogatni – még saját apja ellenében is…amikor pedig „lebukott”, azaz újra megtagadott apja kezébe került a sorsa, akkor ebben a helyzetben sem kezdett Dávid után sikoltozni – hanem újra felvállalta a neki kiosztott szerepet, s legjobb tudása szerint játszotta el Paltiél mellett.

Úgy gondolom, csak ez indokolhatja és támaszthatja alá azt, hogy a „mélyen sérült és boldogtalan asszony” miért pontosan az ismert módon köt bele Dávidba, s miért pont Istennel való kapcsolatában akarja őt megszégyeníteni.

Nem pusztán az alkalom szüli ezt (mint a tolvajt…) – vagyis az a szituáció, hogy Dávid a frigyláda előtt táncolva vonul, szinte extatikus örömben -

(Amit aztán olyan jól le lehet forrázni néhány jól megválasztott asszonyi szóval: nehogy má’ az a macho barom érezze jónak és igaznak magát, hadd tudja meg, hogy ő továbbra is csak egy sörszagú…stb. állat, aki mellé okvetlen kellek ÉN: aki tudom a tutit ...– talán ismerős asszonyi sztereotípia...)

– hanem inkább a hitetlennek maradt szív látása, aki előtt nevetséges és érthetetlen marad a hívő:

„Ugyan mért fontosabb Dávidnak az a nyavalyás bearanyozott faláda, a nevetséges szőttes sátrával, ami olyan ócska, hogy ma már egyetlen modern asszony nem tud olyat szőni a szövőszékén – mint én, a vigaszra és szeretetre vágyó feleség. Aki sokkal forróbb szeretetet tudnék neki adni, mint az ő elképzelt Istene – mert én sokkal közelebb vagyok hozzá, én még az ágyába is be tudok bújni.”

Szegény Mikal – nem látod, hogy Istennel harcolsz, és vesztésre állsz, mert Ő Dávid szívébe is „bele tud bújni” – amire te sosem voltál képes?

Ez tör össze egy férfiléleknél erősebbre és strapabíróbbra formált női lelket.

S ezért olyan nagy tragédia a Mikalé – mert mi minden válhatott volna belőle (nem pusztán Dávid oldalán uralkodó anyakirálynőként), ha önmaga, saját vágyai és érzései elé tudja és meri helyezni az Isten akaratát.

De Mikalnak kellett Dávid...

kellett a trón, a korona – s ezért kellett akár Paltiél is – de hol kellett neki az Isten?

Látjuk valahol az ő történetében a hit vágyát, az Istent kereső szív dobbanásait? Nem, én nem látok ilyet, csak egy nyavalyás modern embert látok – Mikal úgy viselkedik e tekintetben, mint a XXI. Sz. emancipált cicababái: az kell, hogy jó arc legyek, s az nem fontos, hogy milyen áron!

Nos ennek ez az ára! Az összetörés és összetöretés.

Hiszen még egy olyan istenfélő embernek, mint Jóbnak is csak átélt veszteségei, gyászai, fájdalmai árán lehetett jobban megismerni a mennyei Atyát, és még egy lépéssel közelebb kerülnie Őhozzá.

Sőt – azt is tudnunk kell, hogy: Zsid. 5,8

„Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet...” - még maga Isten egyszülött Fia is ezt a leckét kellett, hogy magára vállalja.

S hol van ez jelen Mikal életében? Lehet, hogy rosszul látom, de én csak annyit látok, hogy ez a szeretni tudó, döntés- és cselekvőképes, karakán nő – pont úgy, mint mai társai: képes szeretni a pénzt, sikert, hírnevet, csillogást – s elviseli azt, akin, mint férjen keresztül ehhez hozzájuthat. S úgy tudja mindezt szeretni és akarni, hogy cselekszik és dönt is, ha kell – saját érdekeit szem előtt tartva. De éppúgy idegen és nevetséges számára Isten világa, mint a mai „felvilágosultaknak” s éppen olyan érzelmi károsodás, szívbeli kiüresedés jeleit láthatjuk benne, mint a ma pszichiáterhez rohangáló modern nőcskék életében.

Sajnáljam-e ezt a nőt?

Igen, mert Isten is sajnálja őt – hiszen nem erre teremtette!

S nem azért adta mellé Dávidot, hogy az Isten által győzelemre jutó ifjúra nézve ne tudja megtanulni, hogy a győzelmet Isten adja. De ő sajnos inkább csak azt tanulta meg, milyen fontos a győzelem.

S az általa vállalt szerep összetörte őt is – mint ahogyan a mai kor művelt női fejei és szívei is ebbe törnek és buknak bele. Mert ebből a szerepből HIÁNYZIK Isten. Ebben csak én vagyok, az igényeim vannak, az ítéletem van, amellyel mindent értékelek (aszerint, hogy nekem jó, avagy nekem rossz-é). S ha egy szívben és életben nincs jelen Isten – akkor nincs meg benne a tengely, amely összefogná a szerkezetet. Nincs meg benne a fogyhatatlan erő – s saját erejének fogyatkozását Redbullal, meg hisztivel, meg új ingerek keresésével kell(!) pótolni.

Hadd ne soroljam tovább – ismerős dolgok, a magunk életéből, a körülöttünk élők sorsának tanulságából – s még Mikal tragédiájából is ez köszön vissza.

S mégis megíratott ez a nem túl nagyra értékelt történet – mert túl nagyra értékelt saját életünk értékének igencsak viszonylagos voltával szembesít, s próbál elgondolkodtatni felőle. – Persze a mai Mikalok most is fitos orrocskájukat fenntartva és előre szegezve, céltudatosan igyekeznek Dávidjaik megszerzésére és háziasítására (hogy inkább max. a kocsmában ugráljanak a haverok előtt, mert az mégiscsak kisebb szégyen, mint a templomi processzió előtt…!)

S talán ma is ezért olyan feltűnően nagy a gyermektelenek, meddők aránya?!...