Cselekedni a jót magáért a Jóért...
Ember-sorsunk egyik legszebb, legszentebb – és talán cserébe(?!) a l e g n e h e z e b b ! - leckéje: megtanulni a jót magáért a Jóért cselekedni.
- Sírva áll egy zsidó nő a szentéletű Lőw Sámuel rabbi elé:
- Megvert engem az Isten, rabbi, folyton csak lányaim születnek, és én annyira szeretnék egy kisfiút.
- Vigasztalódj, lányom - mondja szánakozóan a rabbi -, megígérem, hogy jövőre fiút ad neked az Úr!
Még aznap éjjel megjelenik az Úr angyala a rabbinál: "Sámuel, Sámuel! Megszegted a törvényt, olyasmibe avatkoztál, ami csak az Úr dolga. Az Úr teljesíti az ígéretedet, a zsidó nőnek lesz fia, de te büntetésből nem kerülhetsz be a Paradicsomba !" Másnap reggel az angyal meglepetten látja. hogy a rabbi örömlakomához készülődik.
- Miért csodálkozol? - kérdi mosolyogva szentéletű Lőw. - Miért ne lakomázhatnék? Eddig a jót mindig a Paradicsomért cselekedtem. Most már csinálhatom a jót magáért a jóért . . .
Isten kegyelmes keze bíbor-bársonyba is tudja bugyolálni – mégis meg kell(!) hogy törje a „kemény diót”!
- vesd össze: Ezékiel 11,19. „Egy szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük, eltávolítom testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik...”
Nem képes mindenki olyan mosolyogva fogadni a szív-cserét (én legalábbis nem, sajnos...), mint a szent életű Lőw rabbi. De talán nem vagyok ezzel egészen egyedül. - Legalábbis úgy sejtem, hogy a keleti vallások és misztikák egyik (számukra legfőképp) igen-igen lényeges, központi gondolata: a „nirvána elérése” - akár annak buddhista, akár taoista(?!!), akár zen-típusú felfogását vegyem is tekintetbe – bármely megnyilvánulási formájában ugyanarra a gondolati magra utal: szabadulás a célhoz-vágyhoz kötött cselekvéstől, az emberi élet és sors „megkötözöttségéből”.
Természetesen tudom, hogy ez nem csupán „náluk” jelenik meg és nyer ilyen nagy hangsúlyt. A keresztény/keresztyén misztikának, az aszkézis megannyi formájának, s az ezeket középpontba helyező csoportoknak is „vezérgondolata” ez.
Sőt: „Természetesen az az erényes élet, mely jótettek sorozatából áll. Minél több jótettet követ el valaki, vagy legalábbis minél inkább törekszik rá, annál erényesebb életet él. Mindazonáltal, bár az erényesség kritériuma az hogy valaki mennyire szolgálja élete során a Legfőbb Jót, s ez olybá tűnik mintha az erényesség célját a transzcendensbe extrapolálná, mégis más ez mint a hagyományos vallások erényessége: s ez abból ered, hogy máris a Pokolban vagyunk. Tehát, bennünket nem kötelez egy isten parancsa arra hogy erényesek legyünk, s ha nem leszünk azok, azért nem kapunk túlvilági büntetést. Adott a cél, ami felé törekedhetünk, adottak nagyjából a módszerek is, hisz mindenki tudja, miként lehet jó. De erre senki nincs kényszerítve! Végeredményben ugyanis bármit tehetünk, akár a legnagyobb gonoszságokat is egy életen át: emiatt nem kárhozhatunk el, mert nincs túlvilág, nem kerülünk emiatt a Pokolba, hiszen javában ott vagyunk máris! Ugyanakkor az erényes életnek sincs túlvilági jutalma, legfeljebb egy nagyon sovány remény: hogy felébredése után Sátán talán emlékezni fog ránk és tetteinkre, ha azok erre méltóak lesznek. Erre, ismerjük el, igen csekély az esély! Tehát, az erényes élet egyetlen igazi jutalma maga a tudat, hogy mi, mert erényesen élünk, mi jók vagyunk! Az ember ezáltal különbnek tarthatja magát másoknál, akik nem jók, s ez az elitista érzés az egyetlen jutalom. Az erényes ember tehát magáért az jóért erényes, de valójában más ember aki valami deista vallás híve, az nem is erényes igazán, aki ugyanis más vallás miatt jó, az valóban lehet jó, de nem erényes: mert ő nem a jótett öröméért jó, hanem nála ez egyfajta csereüzlet: jó most e világban azért, hogy utána vele is jók legyenek a túlvilágon, méghozzá kamatostul! Vagy épp a büntetéstől való félelem miatt jó. De ez nem erény, ez vagy kapitalista csereüzlet, vagy a túlvilági diktatúra iránti félelem kiváltotta gyáva meghunyászkodás. Egyedül Poliverzum valóságának felismerése képes igazán erényes lényeket nevelni az értelmes organizmusokból. Lehet hogy így kevesebben lesznek erényesek, de ők valóban azok lesznek, önmaguk késztetéseitől indíttatva, az erényeket tehát nem képmutatásból gyakorolják. Ez a Pokol etikája! „
(Ezt pedig http://poliverzum.info/doku.php?id=poliverzum -ból másoltam ki, tehát „echte” XXI. sz-i elképzelés (alig titkoltan az imént is említett nem-ker. gyökérzetre épített játék-filozófia/!/ részlete)
Hadd jegyezzem meg ezzel kapcsolatban a következőket:
Eklatáns példáját látom a fenti szövegben annak a nem pusztán ateista(! hanem Istent egyenesen problémaként, sőt „ellenségként” kezelő <ilyen módon a bibliai kijelentés fényében szemlélve: saját gyökérzetéről ordítva árulkodó> ) hanem alapvetően rosszabb alapállásnak – amelynek egyik hangsúlyos állítása: JÓ – NEM=(!) isten (nem is lehet egyenlő, mivel JÓ létezik, isten pedig nem létezik/tagadjuk Őt...)
Saját logikájának hibáját nem képes felismerni a leírás szerzője:
...a tudat, hogy mi, mert erényesen élünk, mi jók vagyunk... ez az elitista érzés az egyetlen jutalom... mert ő nem a jótett öröméért jó... - vagyis a legegyszerűbb HEDONISTA alapstruktúra bukik felszínre: az a jó, ami NEKEM ÖRÖMET OKOZ.
Megkockáztatom a következők – bizonyítás nélküli – hozzátevését is:
Aki a JÓ alapját törli ki – az a JÓ-t végletesen relativizálja: mivel megszűnt az alapja, innen kezdve csak az lehet jó, ami NEKEM jó – és ez végül is ott ér célba, hogy az objektív/tőlem független jó kiküszöbölésével, s helyébe eme totálisan szubjektív „tényező” beállításával sem többet, sem kevesebbet nem fogok (és nem tudok) állítani, mint hogy az a jó, ami (számomra!) ÉLVEZET.
És ebből aztán tényleg egyenesen következik „a Pokol etikája”!
De hát akkor hogyan cselekedhetek JÓ-t? Van-e ide vezető út; van-e erre egyáltalán esélye(!) a JÓ-tól alapértelmezésben e l s z a k a d t embernek?!
(én még csak keresem a választ erre - nincs kedved velem keresni?)
_______________________________________________________________________________________
Néhány gondolat a válság-ról
Hadd kezdjem a végéről gondolataim sorát. Így ugyanis a nyájas és kegyes olvasó rögtön tudni fogja, hogy ugyanarról ugyanazt gondoljuk – s nem kell végigszenvednie soraimat, visszatérhet nyáját pásztorolni. Kegyetlen olvasóm pedig látni fogja, hogy úgysem oda lyukadunk ki – tehát rögtön itt megállapíthatja, hogy kinél van a defekt, s mehet tovább kegyetlenkedni.
Egy kedves és agyonhasznált közhellyel szeretném kifejezni magam. Valahogy így hangzik: „A válság megoldása az álság.” – Bocsánat, tévedtem! Ez a politikusok mondata! Ők hiszik azt, hogy csak el kell venni (mástól: tőled és tőlem), s máris lesz miből megoldani, még a válságot is. Ezért veszik el még a „v” betűt is – s ami marad, az a miénk…!
Isten pedig – legalábbis ahogyan én ismerem Őt – nem elvenni, hanem adni szokott…még ehhez a mondathoz is. Ő adja az utolsó betűt (no, nem a magyar, avagy latin ábécéből a Z-t, hanem a bibliai nyelvekből a T-t, ami a héber és a görög ábécében egyaránt a „kereszt”-et is jelenti!). Így kerekedik ki az Ő tolla alól ez a mondat így: „A válság megoldása a váltság”.
S mielőtt túlerőltetném az olvasók türelmét, a vékonyra kopott közhelyet – netán agyam maradék kerekeit…- hadd tisztázzam: számomra a „válság” nem pusztán az a vihar a pénzvilág bilijében, amely kiborulással fenyeget – amelynek hírével és szagával ma tele a…világsajtó.
Egyik kedvenc SF-szerzőm (nevét nem közlöm, ez nem a reklám helye…) kedvenc kifejezése a „permanens háború” (csak zárójelben kérdezem: vajon melyik kisujjából szívhatta az ötletet hozzá – vagy csak őt is „megszívatták” Való Világunk eseményei?!). Nem pusztán tőle tanulva hadd mondjam most „permanens válság”-nak azt az emberi élet-, avagy alaphelyzetet tekintem, amelynek most zajló korunkban jelenlévő és jelenlegi megnyilatkozása az, amit magunk körül láthatunk.
S számomra – lelkészként, theológusként és Krisztusban hinni próbáló emberként – nagyon fontos és nagyon tanulságos, hogy ugyanennek a „betegségnek” az ő korukban felbukkanó tüneteire hogyan válaszoltak Krisztus tanítványai, az apostolok. Hadd idézzem Péter apostol első levelét:
„Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket.” (1Pt. 4,12.)
Mert a hétköznapi élet útját, hol botladozva, hol feldobva járó ember számára „meglepő és váratlan” események mindig jelen voltak. (Nem csoda: aki botladozva jár – lesütött szemmel keresve, épp melyik gödörben van a saját lába; meg aki feldobva jár – égre emelt szemekkel, s felhúzott orral – mind a ketten fejjel mennek a villanyoszlopnak, mert egyikük sem néz a szeme elé!) Viszont a hétköznapi meglepetéseken túlmenő emberi és természeti, egyéni és közösségi katasztrófák mindig is megtorpanásra és elgondolkodásra késztették az embereket. Nem okvetlenül a résztvevőket (akik belehaltak, s ezért törött fejüket már nem törhették tovább miatta), inkább a szemtanúkat, meg azokat, akik csak hallomásból szereztek tudomást az eseményekről.
„Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban, és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Nem! Sőt - mondom nektek -: ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el.” (Lk. 13,4-5.)
Láthatjuk, amint az Úr „aprópénzzel” fizeti ki a kíváncsiskodókat – nem a pletyka zaftos részleteit kezdi mesélni (hogy dőlt a torony – v.ö. szept. 11.! – hogy dőlt be a tőzsde…) hanem odacsördíti – szinte karikás ostorral – az egyetlen (ám egyetlen hallgatója által sem kívánt!) logikus végkövetkeztetést: veletek is ugyanez t ö r t é n h e t !
A mai válságban is ettől az egyetlen logikus végkövetkeztetéstől fél mindenki – s azért lesik és várják (és gerjesztik…!) a híreket, mert tudni szeretnék: van-e olyan ügyeskedés, olyan agyafúrt és rafinált kibúvó, olyan összkomfortos egérlyuk, ahol ki lehet térni a baj elől, vagy túl lehet élni annak idejét.
És ezért tartom rendkívül ízléstelen műfelháborodásnak azokat a megnyilatkozásokat, amelyek ma éppúgy, mint Péter apostol korában és füle hallatára, körülvették és körülveszik ezeket a meghökkentő eseményeket.
A meghökkentő eseményeknek – akár válságnak nevezzük azokat, akár bármi másnak - szerintem egyetlen tanulságuk van csupán. Mégpedig az, amit egy nagy válság-sorozatot átélt ember, nevezetesen Jób is csak az őt ért szenvedések legvégén ismert föl, és vált képessé annak megfogalmazására és kimondására: „Csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” (Jób. 42,5-6.) – S úgy sejtem: ezek a szavak (visszavonok mindent, bűnbánatot tartok) valójában azt fejezik ki, hogy Jób felismeri: Isten előtt, az Ő jelenlétében neki nem beszélnie – még kevésbé ágálnia – kell, hanem csak egyet: befogni a saját száját – és odafigyelni az ÚRra! Mégpedig olyan intenzitással – és olyan engedelmességgel, ahogyan azt egy újszövetségi példa tárja elénk, Márta és Mária példája: „…Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.” (Lk. 10.42.)
A mai válságban is lehet a jó – Károli fordítása szerint a „jobb(ik)” részt választani – a válság helyett a váltság-ot: a Jézus Krisztus keresztjéhez való odafordulást. Ahol először is azt látom meg, hogy én is oka vagyok a válságnak: emberi hibáim, butaságaim, önzésem, rövidlátásom, büszkeségem, magaménak hitt, vélt eredményeim és még sok minden más e g y ü t t eredményezik a helyzet romlását.
S aztán azt mutatja meg számomra Isten szeretete: De hiszen Én hoztalak ide téged, Én szembesítelek önmagaddal, Én engedtem rád zuhanni a válság súlyát! Mert mindeddig nélkülem éltél és Tőlem futottál (el…). Ám ezek a terhek, a rád leső veszélyek, a szívedet keserítő nyomorúságok – most (lám csak!) mégis megfordítottak téged, s most már nem Előlem futsz – hanem Hozzám. (Pedig hívó szeretetet, ébresztő jeleket, útmutató Igéket, sok csodát is készítettem, hogy fájdalom nélkül térhessetek Hozzám – de ti nem akartátok („Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Mt. 23,37.)
Bárcsak akarnánk most: nem felelősöket keresni, hanem felelősséget vállalni – nem kiutakat keresni, hanem az egyetlen életre vezető Utat – s a válságot nem álsággá hazudni, hanem váltságként felvállalni!
Utolsó kommentek