misikeszi-blog

 

Bevezető „mese”

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy városi nevű, de falusi származású lelkész, akit a Bódva patak sodort le a hegyek közül. Volt neki egy szem, későn kelt baromfija – mert első házasságából való egy szem Ágikáját elveszítette egy kezdő orvos keze remegése miatt, aki nem tudta hibátlanul bevezetni az agykamra levegővel való feltöltését szolgáló injekciós tűt (hiszen akkoriban még nem létezett MRI). A falu tanácselnöke, aki az 56-os ünnepségek alatt nem vehette elő pisztolyát (akkor még csak párttitkárként), hogy üdvlövéseket adjon <bár talán épp ezért nem kötötték fel a villanyoszlopra>, mert megakadályozta ebben, úgy gondolta, hogy itt az idő viszonozni a szívességet. És a gyászévben minden nap szép muzsikaszó és magyar nóta vígasztalta a gyászoló lelkészcsaládot a parókia mellett álló lármafáról (köztéri hangszóró). Az volt csak a furcsa, hogy még évtized múlva is bűrkabátos emberek faggatták a falusiakat, hogy elmondta-e a lelkész, hogyan halt meg az ő Ágikája – merthogy a doktor úr is pártvonalon futott fölfelé.

Ebből a városi nevű falusi gyerekből úgy lett lelkész, hogy a Sárospataki Kollégium befogadta szolgadiáknak. Édesanyjának nem lett volna miből taníttatnia – mert otthon is hol azt kellett mondja gyermekeinek: Most sok kenyeret egyetek és kevés tejet igyatok; hol meg azt: most sok tejet igyatok, de kevés kenyeret egyetek mellé.

Így tanulta meg a gazdag emberek csemetéi mellett nevelkedve, hogyan kell látni az Istent – és hogyan kell látni az embert. Persze ebben mind Isten, mind az emberek segítették a maguk módján. Mert amikor a sok koplalás után épp a szószéken állva kapott gyomorátfúródást – a penicillin előtti korszakban a nagytekintélyű sebészprofesszor csak azt mondhatta a szakma szabályai szerint: kössétek a cédulát a lábára, és tegyétek le a hullaházba.

A segédorvos pedig, aki észrevette, hogy csuklik a halott(!) titokban vitette föl a műtőbe, bontotta föl és takarította ki a bélsárral elöntött hasüreget – nehogy megsértse professzorát. S utána nyugodtan mondhatta: Én megtettem, amit megtehettem – most már Isten tegye meg a magáét – mert utána ez az ember még 75 éves koráig élt.

S így láthatta meg az embert abban a nagytekintélyű pataki theologiai professzorban is, aki aztán világhírnevet szerzett, s most bronzba öntve őrködik a Kollégium szellemiségén. Abban kellett meglátnia, hogy rajta, a halálból visszatért, csontra fogyott diákon csak nevetni tudott a professzor úr, hogy ugyan hogy’ néz már ki…de azok a teológustársak, akik hallottak és tudtak minderről, nevetés helyett térdre hullva imádkoztak – már akkor, amikor a dögcédulát kötötték az öregujjára. Belőlük nem lett szobor – de imádkozni tudó szívük szolgálatán át sokkalta több ember jutott el az élő Jézus Krisztusnak saját Megváltójaként való megismerésére és elfogadására, mint ahányat ide vezethetett a bronzba öntött világhír.

Több mint két évtizedet szolgált egy olyan gyülekezetben, ahol…kiprédikálta a templomból a gyülekezetet! (No nem azért, mert úgy, vagy olyan rosszul beszélt – csak hát a falu lelkületét így tudta jellemezni: „Ha lehetne, ma is fehér lovat áldoznának a hadúrnak.” S maguktól koptak ki abból a templomból, ahol az a Jézus Krisztus prédikáltatott, aki őket oly kevéssé érdekelte.)

Hosszú éveket szolgálhatott még aztán a szomszéd(!) faluban, ahol az egy hegynyi közelség ellenére fényévnyi volt a távolság – ami a lelket illeti. De onnan sem búcsúzhatott békességben, mert emberileg el volt ugyan tervezve, hogy mely év őszén megy nyugdíjba, lelkészi és helybeli szolgálatának közös évfordulóját megünnepelve – de egy frissen végzett, törekvő fiatal, bányász édesapja a fejtőcsákánnyal zörgetett be az akkori püspökhöz, és kifejtette neki, hogy fiának miért és hova kell minél hamarabb parókiára kerülnie. Így aztán ünneplés és búcsú helyett szépen kituszkolták a hátsó ajtón át. Nem is bírta soká, azon év első ádventi vasárnapján betelt számára az ádvent, és találkozhatott az Eljövendővel, Aki elé 75 éven át mindig készült.

S ha valaki úgy gondolja, hogy „nem mese ez, gyerekek” – csak azt mondhatom neki: mesévé oldja ezt az emlékezés. Mert ami nem mese, abból csak gyűlölni és haragot tartani tanulunk – de a mese a szíveket simogatja és szeretni tanít. Legyen és maradjon hát mese ez a történet is – mindaddig, míg az üvegtenger partján állva meg nem láthatjuk, hogy Isten szerint mi a mese és mi a valóság.

* * * * * * * * * * *

Második mese ((mert ha másnak szabad átírni, akkor lehet nekem is---;-))

A tücsök és a hangya
La Fontaine és a valóság után szabadon

Egy nagy világ kellős közepén éldegéltek a hangyák. Fehérek, vörösek, barnák és feketék, kicsik és nagyok - de nem vegyesen. Mert nemcsak egymás szagát nem bírták el, hanem az erősebbek rendszeresen elrabolták a gyengébbek bábjait, s dolgozókat neveltek maguknak belőlük. Mert a nagy rágóval megáldottakat (akik emiatt nem tudtak enni) etetni kellett a kissebeknek - hogy cserébe védelmet és zsákmányt kapjanak tőlük. Mert egyik fajuk a föld alatt élt - és belevakult, másik fajuk meg fára mászott és leveleket hordott a földre. Rablóhangyák, tűzhangyák - mindenféle hangyák éltek ott, hangyaszorgalmúak és a hangyaút szélén csáprágójukat lustán lóbálók egyaránt.
Olykor azonban zavar támad a hangyák egymás rablásai, egymás elleni háborúi, egymást félrevezető módon lerakott szagösvényei miatt amúgy sem egyszerű világban. Mert itt-ott feltűnik egy-egy tücsök. Egy-egy tücsök, aki talán jóval többet dolgozik a hangyaheréknél, vagy katonáknál - de mégis kilóg a hangyák világából. Először is: nem hangyás! Nem idegeskedik, nem rohangál, nem keresi a szagot, hogy együtt rohanhasson a többiekkel együtt (akár dolgozni, akár fosztogatni, akár háborúzni).
Aztán nem szégyelli magát! Nem szégyelli élvezni a ragyogó napfényt - amiről a vak hangyák teljes meggyőződéssel állítják, hogy nincs is - s a hangyatársadalom tolerálja az ő felfogásukat (hiszen sokkal inkább közülük valók, mint a tücskök!) Nem szégyelli élvezni a munkát - ami pedig minden igazi hangya számára igazán keserves kötelesség! - és nem szégyelli munka után élvezni a pihenést - amit egy rendes hangya meg sem engedhet magának!
És mire képesek ezek a zavaró tücskök! Nem kevesebbet állítanak, mint azt, hogy ők ismerik az örök élet titkát - pedig minden rendes hangya tudja, hogy évente eljön a tél, amit mindig csak néhány öreg hangya élhet túl, hogy megnyíljon az út a fiatalok előtt. Ezek itt meg örök életről hablatyolnak - de hiszen akkor a végén egyedül velük lesz tele ez a gyönyörű, keserves hangyavilág?!
De mindezt semmi ahhoz a pofátlansághoz képest, hogy azt mondják: ők jobban tudják a dolgokat. Hát már hogyan tudhatnák jobban, amikor egy igaz hangyának már az ükapja is igaz hangya volt, s ő is itt túrta a földet, vágta a falevelet, vagy rabolta és nyakazta a fajtársait. Ezek meg csak úgy jönnek a semmiből - s csak a suttogó rémhírterjesztés legsötétebb zugaiban merül föl az a hihetetlen ötlet, hogy ezek is hangyákból lettek!
A tisztes hangyavilág nehezen is viseli ezeket a pimasz tücsköket. (Bár azt mondják, hogy ők nem akarnak pimaszkodni - s tényleg igyekeznek együtt maradni, nem járnak a rendes hangyák nyakára, vagy összejöveteleire; - de mennyire bosszantó látni valakit, aki pont ellenkező irányba megy, mint amerre mi megyünk.)
A hangyavilág még nem jutott el odáig, hogy kimondja: a tücsökség törvénytelen és hangyaellenes. (Néhány dologban igencsak megbízhatóak, s rosszul járna a hangyavilág, ha halomra ölné őket: a húsuk jó lenne még pár napig - de aztán hiányozna a tücskölésük: hogy a beteg hangyát nem szabdalják táppá, hanem gyógyítgatják - hogy a fáradt hangyát nem küldik a pokolba, hanem segítenek neki, hogy az álmos hangyát nem rúgják ki a sorból, hanem altatót húznak a fülébe…)
De a tücsökség zavaró - s a hangyaiskolákban tilos azt tanítani, amiről ezek ciripelnek. A hangyahivatalok és törvényszékek ne viseljenek tücsköktől származó jelképeket - s a társadalmat is mihamarabb meg kell szabadítani a tücsköléstől. Hiszen azt állítják, hogy nem lenne szabad a másik hangyát kirabolni, szétszedni és felfalni, vagy rabszolgává tenni. De akkor mivé lesz a hangyatársadalom, ha a jól ismert megélhetési forrásokat, a működő rendszert feladják egy ilyen tücsökség miatt.
Ezért a hangyavilág nemcsak §-okkal, hanem csendes és hangos utálattal is viseltetik a pimasz tücskök iránt. Ha nekik szabadság kell - mert azt mondják, hogy ők Valakinek a „fiai” és ez szabadsággal jár - akkor vegyék ki a Valakitől a szabadságukat, de a hangyagyárban addig dolgozzanak 4 műszakban a szalag mellett, amíg fel nem buknak - mert ezzel egy-egy rendes hangyát kímélnek meg. S nem csupán az iskolai és munkahelyi viselkedésüket szabályozzák és fogják szoros kordába - hanem a hétköznapokban az igaz hangya-családok viselkedése is. Aki nem megy velük együtt a hangyakocsmába - az nem is számít. Aki nem úgy és nem azért utálja a másik hangyát, amiért ők utálják - az maga is ellenség, és megérdemli, hogy annál is rosszabb sorsa jusson!
Csak egy baj van! Nem akarnak elfogyni ezek a tücskök! Mintha valaki valahonnan segítené őket! Csak nincsenek amerikai rokonaik?!

Nyájas olvasóm: mint minden mesének, ennek is több lehetséges olvasata és tanulsága van - én egyiket sem szeretném rendes hangya módjára a szádba rágni!

* * * * * * * * * * * *

Mese a kövekről, az emberekről és…

(és hogy modern legyen, három alternatív befejezéssel…)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy hegy. Ez a hegy úgy rázta a bundájából a köveket, mint vizes pulikutya a pocsolyavíz cseppjeit, ha belehempergett, vagy beléesett. Látták ezt az emberek, és azt mondták: egy a hegy még annyira se rázza meg a köveit, mint a pulink az esőcseppeket. Használjuk hát ki, hogy nem kell ezeket a köveket kemény és fáradtságos munkával kifejteni a hegyből, sem nagy kockázattal kirobbantani. Hanem felszedjük, összerakjuk, s felépítkezünk belőle.

Ahogy mondtak, úgy is tettek, s csakhamar takaros kis falu kerekedett az öreg hegy lába elé, minden ház és minden kőkerítés falában a hegy görgette kövekkel.

Így történt hát, hogy ebben a faluban egymás mellé került két szomszéd. Egyikőjük, Gazdagszomszéd, élete korábbi szakaszában eleget (dolgozott ?) szerzett már ahhoz, hogy itt ne kelljen két kezét piszkolnia, és derekát fárasztania a kövek görgetésével, emelgetésével, beépítésével. Volt már elég pénze ahhoz, hogy diktáljon másoknak, s amit kimond, az valóra is váljon – szinte úgy, ahogyan a Genezis 1 beszél erről – nem csoda hát, ha lassacskán kis istennek kezdte hinni magát!

Szegényszomszéd pedig különös embernek bizonyult. Félkész házikóban lakott – mert amikor otthon volt, szorgalmas volt bizonnyal – de csak keveset volt otthon. Járta a világot, s senki nem tudta, merre csavarog, s mit csinál olyankor. Így aztán gazos, dudvás maradt háza melletti kertecskéje is – pedig egy gyönyörű, csillámló hegyi patakocska vize csobogott rajta keresztül. Ám csak égig érő gizgazok mögül tudta olykor halványan megcsillantani a napocska áldott sugarát.

Gazdagszomszédot pediglen elől kapta a sárga irigység – jobban meggyötörve őt, mint a három napos hideglelés – amikor egyik sétája során személyesen győződhetett meg arról, hogy csúffá tette őt a hegy, mert nem az ő drága pénzen vett és drága pénzen fenntartott csoda-kertjébe csobogtatja be szépséges patakját, hanem a furcsa szomszéd dudvái közé. Miközben ezen álmélkodott, hüledezett, s sárgult szépen, mint az aranyló búzakalász az aratás előtt – nagy elmélázásában meg sem látta a lába elé gördülő követ, s belébotlott. De most nem kezdett el szentségelni – mert egy gondolat szöget ütött a fejébe’, s ezt a gondolatot tett követte azonnal.

Pénzforgatásban edzett kezeivel lehajolt a nehéz kőért, nagy nyögések közepette fölemelte, rogyadozó léptekkel elcipelte, s kitörő irigységének teljes erejével Szegényszomszéd kertjének végébe dobta. Egyenesen a csörgedező patakocska medrének kellős közepébe.

Hogy mit gondolt erről a hegy és a víz, azt abból sejthetjük csupán, hogy a patakocska beleütközvén a kőbe, megvonta vállacskáit, nemtörődöm módon kanyarodott egyet, s mintha mi sem történt volna, csörgedezett tovább korábbi medrében.

Gazdagszomszéd látva, hogy fáradtsága és töredelme hiába esett, majdnem színt váltott – de hát már éppen elég sárga volt így is. Bár szeretett volna berohanni a községi elöljárósághoz, hogy tegyenek igazságot közte és Szegényszomszéd között, mert az mégsem járja, hogy ne az ő drága kertjét locsolgassa a hegy leve – s tegyenek igazságot közte, meg a kő között, amelyért hiába fáradt, mégsem volt hajlandó elterelni a patakocskát; ám mégis visszatartotta őt ettől az a halovány sejtelem, hogy ha ő ezzel előáll, akkor majd esetleg gyöngén bolondnak nézik őtet.

Törvénykezés helyett így inkább maga vette kezébe a köveket, sorba, egymás után – úgy, ahogy a hegy újra meg újra eléje görgette azokat. S mert a hegynek volt annyi esze, mint egynémely súlyemelő edzőnek, s okos következetességgel, lépésenként emelve a kövek súlyát, ezért Gazdagszomszéd elpetyhüdt karizmai újra visszanyerték egykori erejüket – mint amikor még csak kezdett „pénzt csinálni”, s puszta kézzel is le bírta húzni a sajtót.

De hát minden erőfeszítésének csak egyetlen dolog lett az eredménye:

A hegyi patakocska a kövek közt kanyarogva megtisztította Szegényszomszéd egész kertjét – s ezer ágra szakadva, kis tavacskákba gyűlve, s kis csobogókon átbukva, olyan vadregényes tájjá varázsolta a szegényes kertecskét, hogy végül messzi idegenből jövő, sosem látott emberek is órák hosszat támasztották Szegényszomszéd dűlőfélben lévő alacsony léckerítését.

- Mondanom se’ kell, ez volt aztán az, amitől Gazdagszomszédnál végképp kiborult a bili!

Alternatívák:

a./ Gazdagszomszéd látva és meggyőződve munkájának és drága irigységének teljes kudarcáról, annyira felhúzta magát ezen, hogy infarktus és stroke (laposguta és szélütés egyszerre érte utol, hazamenvén meghala (belehalván saját irigységébe).

((De ugye ilyen csak a mesében van?!))

b./ Gazdagszomszéd látva és meggyőződve munkájának és drága irigységének teljes kudarcáról, annyira felhúzta magát ezen, hogy kőhordásban keményedett karjának izmait megfeszítve lesbe állt. S amikor Szegényszomszéd előjött, ő is kijött és nekiesett, s valósággal földbe döngölte Szegényszomszédot.

c./ Gazdagszomszéd látva és meggyőződve munkájának és drága irigységének teljes kudarcáról, annyira felhúzta magát ezen, hogy ott esett ki az utolsó kő a kezéből ama nevezetes léckerítés tövébe, ahol nézni szokták, mivé lett Szegényszomszéd gazos kertjéből...  Egyesen Szegényszomszéd lábához gurulván, aki – messzi útról, s elfáradva éppen hazatérőben volt – hálás szívvel sóhajta fel, s menten leült a kőre. Aztán kezét nyújtotta a földön elnyúlt Gazdagszomszédnak, s hellyel kínálta maga mellett – aki a megdöbbenéstől még kevesebb levegőt kapott ekkor, mint amennyire a fáradtság és az ideg’ szorította el a torkát; így hát ellenkezés helyett engedte magát felhúzni, s megült csöndben.

Szegényszomszéd pedig elmondta a következőket:

Isten előtt megszégyenülve, de kegyelmének rajtam esett csodáján örvendezve mondom el neked, Testvéremnek a kövek hurcolásában – hogy egykor én is így dobáltam mások kertjére és életére a köveket – s most az Isten így „dobja vissza” nekem.

Egykor én is arra szenteltem az életem, hogy másokat „megkövezzek” – akár irigységből, akár butaságból, de leginkább mélységes hitetlenségből: Isten megérteni képtelen szívem önző indulatai miatt. S áldott legyen az Ő neve – most így fizet meg érte: az általam másokra dobált kövek saját kertembe hulltanak – s sem engem agyon nem vertenek, sem más kárt nem tevének – de áldás jelévé és csodává vált mindegyik egyenként, s így, összességében még inkább.

S most téged, Testvéremet használt fel az Isten arra, hogy e köveket idehozd – s talán engem használhat fel arra, hogy néked ezt elmondván, Te is megérthesd és megszívlelhesd: nem egymás megkövezését bízta ránk az Isten.

Inkább jer velem – imádságban – az ÚR elé, s tegyük le a szívünkben hordozott köveket a golgotai keresztnél, Annak lábai elé, aki nem csupán követ és súlyt, de keresztet, halált és kárhoztatást is vállalt értünk! Hogy életünk csúf kövei az Ő kegyelmes keze által megérintve így válhassanak „drágakövekké” – mint az én kertembe dobált kövek – s mindenki láthassa ezt, és Isten dicsérve érte, ráébredjen, hogy saját életét és saját köveit is így bízhatja Istenre, Aki belőle is új kertet, új életet formál, s számára is elkészítette ezt a megváltást: Jézus Krisztusban!